Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 479.

479.

Az nem harc, mikor előre biztosított,

ki legyen a győztes és ki lesz a vesztes,

mert fölényes túlerő van oldalukon,

úgy mernek belevágni: kockázat mentes.

Pedig lényegében minden háborút így

indítottak, a „harcosokat” mégis hősnek

tekintve, különösen utólag nőtt meg

elismerésük – tényeket elkendőztek.

Aki először fegyvert fogott kezébe,

csak másra használta az eddigi eszközt,

még kőből készült harci balta és csákány

találta a fegyverteleneket szemközt.

Akik lóra ülve mentek neki másnak,

állati erővel embert tiportattak,

íjuk messzebbre hordott, mint hajított dárda,

majd hosszú karddal „aratva” hódítottak.

Aztán várakat építettünk védelmül:

nagy túlerővel lehetett elfoglalni,

néha felcsillant a védők reménysége,

ostromot túlélni és nem éhen halni.

Felperzselni földet védelmül is lehet,

de minden támadás nagy pusztulással jár,

modern világcsaták százezreket öltek,

nagy hasznot járatva a győztesek malmán.

Így érkeztünk el a hidegháborúkig,

sőt újabban már a lelkekben dúl a csata,

eszmetéren képez romboló túlerőt

saját polgáraink megtévedt csapata.

Most is igyekeznek túlnyomóvá tenni

egyik oldalon felsorakozott nyerőt,

de látszat ellenére mi vagyunk többen,

mert nekünk józan ész ad erkölcsi erőt.