Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 487.

487.

Hány húrú hangszerként működünk, csak akkor

tudjuk meg, amikor elromlik valamely

szervünk, s lehangolódva használhatatlan,

különösen öt érzékszervünk kiemelt,

eme szempontból, első a szem, mely pontból

minden szétsugárzik legélesebb hangon,

majd kíváncsiságunkhoz visszatér hűen

a valóságunk, de szertefoszlik vakon.

Majdnem ugyanilyen fontosak a hangok,

szemlecsukva is élvezzük a jó zenét,

s bár írás is kifejezhet gondolatot,

hangképzéssel üzentünk magunkról elébb.

Nem is hinnénk, de a tapintás fontosabb

mindkettő előzőnél, létet bőrünkön

érzünk leginkább, s ha azok hiányzanak,

pótolhatók tapogató ujjbegyünkön.

Íz és szaglás szinte már fényűzést jelent,

sajnos manapság erre van kiélezve,

pedig védő szerepe éppúgy lehetség,

mint ámuldozás: mily finom a csemege.

Lentebb tekervényes húrok, azaz csövek,

a mélyebb összhangzathoz járulnak hozzá,

amint a vérerek lüktetése ritmust

ad, idegszálaink teszik okossá

kezünk és lábunk, megfejtetlen hangolást,

az elmeforrást fejünkből közvetítve,

hol a világszellem bennünk összpontosul,

olykor-olykor heurékát felnyerítve.

Hangszer vagy szerkezet vagyunk? – elégtelen

hasonlat végtelen gazdagságot szóval

visszaadni, és nem is törődünk vele,

míg tökéletesség bennünk áradó dal.