Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 495.

495.

Legtöbbünknek az élet legnagyobb titka

szentség s abból eredő bűntelenség,

ezért a sorsunk eleve rendelt áldott,

az lett megváltott, akit elnyomott fennség.

Mert csak tőlünk jöhet mindaz, mi kellene,

élet kelleme, kis vagy nagy közösségben

töltve az időt, töltekezzünk szeretet

hangjaiból, tetteiből hosszan tétlen.

Felnőtten is sokkal többet kapunk vissza:

lelkünk issza, mint amit mi teszünk hozzá

a mindenütt teljesség földi világhoz,

akkor, ha semmiképp nem válunk gonosszá.

De ha igen, akkor az lesz a mi titkunk,

titkolva még magunk előtt is többnyire,

szintén külső erők áldozataiként,

ráterelnek bűnben fogant valamire.

A legnagyobb bűn pedig a lázadás lesz:

a lesz nem lesz, mert megszakad folytonosság,

lépcsőzetes okosság, s jön vakon ugrás

révült ürességbe, hol a lelket mossák.

Ezért a belénk épült örök védelmet

tovább építve már bízhatunk magunkban:

ami a becsület, valónk valósága,

őrizzük meg nehézségben s ellazultan.

Így titkok mélyére ugyan nem látunk le,

de eleget látunk ahhoz, hogy soroljunk

élményt végtelenségig, a teljességig,

hol a titokban már részesül a sorunk.