Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 496.

496.

Sokan szeretnek – különösen, ha nyár van –

nagy lélegzetet venni: elmenni messze,

a tengerpartra, kikapcsolódni – inkább

más zajjal, mint csenddel – a mindennapokból.

S ha jön „Jól sikerült a nyaralás?” kérdés,

illik igent mondani, vagy ha kirívó

dolog zavarta meg, elrontottságáról

mint tragédiáról hűen beszámolni.

Van azonban ennél nagyobb lélekméret,

könnyen, de mégis nehezen elérhető:

az egész világra szóló kiruccanás,

keresni annak elvi elejét s végét.

Azért elvit, mert gyakorlatit nem lehet,

nemhogy a csillagokig, de még a Földről

is csak elrugaszkodni próbálunk nemrég

óta, s annak hasznát alig érzékelve.

S miközben istentársnak képzeljük magunk,

nem tudunk kibújni esendő bőrünkből,

azaz sem elképzelni, sem elgondolni

mulandó világunkról az öröklétet.

Mert életet, sőt értelmet tulajdonít

mindennek ok-okozatban s célképzetben

„utazó” mivoltunk: nem tudjuk levetni

ezt a szemüveget – kivéve, ha merjük.

Ez lehet hát az igazi téli s nyári

kaland, beállni sorskérdés sodrásába,

s vadvízi evezősként végiggondolni,

mekkora csodát és versenyt győzünk ésszel.