Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 496.

496.
Sokan szeretnek – különösen, ha nyár van –
nagy lélegzetet venni: elmenni messze,
a tengerpartra, kikapcsolódni – inkább
más zajjal, mint csenddel – a mindennapokból.
S ha jön „Jól sikerült a nyaralás?” kérdés,
illik igent mondani, vagy ha kirívó
dolog zavarta meg, elrontottságáról
mint tragédiáról hűen beszámolni.
Van azonban ennél nagyobb lélekméret,
könnyen, de mégis nehezen elérhető:
az egész világra szóló kiruccanás,
keresni annak elvi elejét s végét.
Azért elvit, mert gyakorlatit nem lehet,
nemhogy a csillagokig, de még a Földről
is csak elrugaszkodni próbálunk nemrég
óta, s annak hasznát alig érzékelve.
S miközben istentársnak képzeljük magunk,
nem tudunk kibújni esendő bőrünkből,
azaz sem elképzelni, sem elgondolni
mulandó világunkról az öröklétet.
Mert életet, sőt értelmet tulajdonít
mindennek ok-okozatban s célképzetben
„utazó” mivoltunk: nem tudjuk levetni
ezt a szemüveget – kivéve, ha merjük.
Ez lehet hát az igazi téli s nyári
kaland, beállni sorskérdés sodrásába,
s vadvízi evezősként végiggondolni,
mekkora csodát és versenyt győzünk ésszel.