Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 502.

502.

Kívánatos olyan gyerekkort megélni,

amelyből az emberség egészként tárul

és egész életen át lehet remélni

általa, hogy világunk Istenhez társul.

Nem merjük elkiabálni, hogyha nekünk

ilyen volt, nehogy ellőjük szerencsénket,

bár észrevesszük, ha ellentétben velünk,

ma igen hiányos, sok a szerencsétlen

körülmény, adalék a gyerekek körül:

nem a színes, szagos természetben nőnek

fel, legtöbbjük a mesterségesnek örül,

mint amikor csak képernyőn sütnek-főznek.

De hogy hiányzik-e nekik élet sava-

borsa, nehezen megítélhető, mert ők

élik meg a mát teljesen: annak szava

mennyet is hirdethet, nemcsak poklot, fertőt.

Mert szülők s tanárok sok jóakarata

a nevelődés örökös kísérői,

másként tekintünk rájuk: tiltások hada,

s magunkra: kétséges, így fel fog-e nőni.

Mármint a gyermekünk, de ha volt szigora

a mi szüleinknek, őket is ez vitte

jó vagy rossz útra a nevelésben, kora-

vénné téve, de minket szentnek tekintve.

Legyen hát szándékunk olyan, mint élményünk,

jövőt majd nélkülünk vivő korosztályhoz,

elérje őket és legyen teremtményük

életünk lényege, mit a sors osztályoz.