Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 503.

503.

Ha szerelmes lennél belém, merhetném-e

elküldeni neked verseimet, élet-

művemet, hogy rajongásodnak lehessen

valódi tárgya, ne képzelgés vezessen?

Vagy azzal befellegezne szerelmednek,

hiszen bizonyosan nem azt találnád ott,

amiért előtte izgalmat találtál

és határtalanul szeretnivalót bennem.

Többnyire nem eszéért szoktunk szeretni

valakit, hanem szépségéért, jóságos

mivoltáért, ami lehet lelki szépség

persze, de nem csupasz gondolati

érvek halmaza tőle elkülönülve,

hogy elméletként már külön életet él,

azaz már mást kellene szeretnünk, nem őt,

akit kinéztünk magunknak egy pillanat

alatt, megigézvén, szerencsés csillagzat

alatt születettnek vélvén magunk vele

kapcsolatba kerülni, és aki hozzánk

méltó, s ő is bőven megérdemel minket.

Ezért magányosak a költők, és nemcsak

szerelemhiányosak, de elismerést

sem kapnak érdemüknek megfelelően,

legalábbis életükben, s utókoruk is

ritkaságként emlékezik meg költőkről,

bár tele van velük az irodalomkönyv,

de sokkal többen írtak remekül mindig,

és a gondolkodók sorsa még mostohább.

Nem csodálkozunk ezen, hiszen amellett,

hogy élünk, nincs külön gondolati rekesz

csak a létben, nekünk egységben a kettő,

bár sejtelmes csábítás eszmei mennyég.