Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 524.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg)
524.
Hogyha a víz az összes élet alapja,
mert benne keveredett és állt úgy össze,
hogy azóta is önmagát szaporítja,
akkor a víz ember- s királycsináló.
Mellette igen fontos az idegháló,
mely irányítást és visszajelzést hordoz,
s a véredényrendszer, mely táplálékot hoz
az izmoknak, és ha kell, sebet befoldoz.
Mitől vagyunk élőlények egyáltalán,
mégis titok előttünk, mert benne élünk
az életben, kilépni belőle halál:
örökre megfejtetlen marad a talány.
Ugyan magunkat megfigyelhetjük egyre,
szétszedhetjük a gondolatot elvekre,
de ami hajt bennünket, nem megfogható,
életösztönünk győztesfajta csodaló.
S a többi embert is látjuk magunk körül,
de hiába mondja, hogy ő minek örül,
én másnak, vagy ugyanannak nem ugyanúgy,
néha hazugságot vagy csalást vél gyanúm.
Mert hogy lehet a másik nem ugyanolyan
mint én, teremtményként, ha nem is egy vérből,
de ezen meg a lelki tényezőt értjük:
hogy miket kapunk a nemzetségi térből.
Onnan vannak fegyvereik s védő vértjük
az embereknek, de nem családi a szellem,
hanem oly legnagyobb közösséget jelent,
mely vízhullámként árad ránk a vész ellen.