Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 536.

536.

Lengedez köröttünk értelem szellője,

napsugártól ragyog benne a gondolat,

eltakarja néha rút gondok felhője,

eredménye üdvösség, ritkán kárhozat.

Mintaadást szoktak nagyon kiemelni,

mint amit a gyerek minduntalan követ,

de a beszéd az igazi segedelmi,

szétfolyó közlendőkre húz mondat-övet.

Ekkortól következik önálló próba,

sokasodik egyedi mondanivaló,

mintha éppen sötétben tapogatódzna,

saját elméről hullik le takaró.

De egy-egy ötlet nemcsak belőlünk fakad,

érzékenységünk másokra rezonál,

ha valaki már kimondta a szavakat,

bennünk hamarabb fonódik sejtés fonál.

Csodálkozunk, ezt honnan vette a gyerek:

valami rossz társaságot gyanúsítunk,

vagy jó iskolát, hatást, mit elszenvedett,

ha oly befolyást gyakorolt, mit áhítunk.

S mert a csodát, sajnos, mi már másban látjuk,

nem szellemfürdőben lubickol a lelkünk,

csúnya szavainkkal igen sokat ártunk,

nem hagyjuk magunkat igazságra lelnünk.