Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 560.

560.

A zenéről magáról – általánosan –

szólni alig lehetséges, mert mindenki

csak valamilyen zenére tud gondolni,

dallamra, dörejre, a beszéd hangrendi

mivoltára, a hanghordozásra, avagy

hangszerek hangjára, ritmusára, hol dob

jár elöl szívdobbanás utánzásával,

hegedűszó fülbemászó szikrát oldoz

folyammá és zongora futamok futnak

végig gerincünkön, hogy zenekar egész

szólamainak összhangzata rendítse

valónknak alapjait, mint egy földrengés.

Jó zenét hallva testünk mozdulatlanul

is táncol, hajlik, ugrik, vagy belesimul

a menetbe, mintha magunkban beszélnénk,

vagy ahogy a kedvünk a napfényen vidul.

Többnyire emeli a hangulatunkat,

de még a gyászt is segíthet elviselni,

s mekkora találmány éneklés tudomány,

dallal tanulságot fejünkbe emelni.

Zenei korszakok jellemzőt mutatnak

rólunk, emberekről: mint tágult világunk

e téren idő múltán, ember szaporodván,

hogy a mindenségre innen is kilátunk.

Mert a világ létezését érzékszervek

által tapasztaltak közvetítik felénk,

abból következtetünk rá, s fényé mellett

hangvilág tár végtelen csodát elénk.