Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 561.

561.

Külső szemlélőként párhuzamot látnánk

szükségszerűségek világuralmában

s mindannak emberi megismerésében,

ha ilyen lehetőségünk lenne, de nincs:

Szükségszerű felismerés teljes képet

sohasem mutathat, ama korlátjának

köszönhetően, hogy beépül magába:

tudás részévé válván a nagy egésznek.

Egyrészt, irányítva, nem lép túl határán,

mit az érzékszervi szűkösség alakít,

másrészt, beleállva elvi sík hullámba,

nem válik el attól egyedi személyként.

Így a tudomány se mérhet annál többet,

mint amire gondolkodásunk felkéri,

és a bölcselet se lépi túl árnyékát,

csak annak ad értelmet, ami valódi.

Minden veszély ezért onnan leselkedik,

ahol az ismeretlenség félreértett,

egyszerűvel helyettesít bonyolultat,

lezárt ügynek tekintve egy folyamatot.

Sőt, a világfolyamatot megítéli,

mintha annak lenne folyómedre, de nincs:

legalább ennyi biztos tudható róla,

s hogy ahelyett mi van, értelmetlen kérdés.

Egymásra épülésben vagyunk lépések,

mintha önállóan tennénk szépet és jót,

mintha világszerkezet barátunk volna,

istenként engedve nekünk boldogságot.