Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 562.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg)
562.
Egyik oldalon fogy, a másikon gyűlik
folyópart anyaga, különösen kanyar
sodrásában, még a tengerpart is
mutat ilyen arcot, s észrevesszük hamar
a különbséget: a sziklás oldal kopik,
a homodűnés épül, ott a víz igen mély,
itt sekély, ott hideg, itt viszonylag meleg,
ott a hullámok zenélnek, itt csendesek.
A testünk is gyorsan gyarapodik előbb,
lelkünk meg felhalmoz tudást, ügyességet,
majd csúcsrajárunk elég hosszú ideig,
aztán elkopva elérünk ürességet?
Nem, mert a mi másik oldalunk szellemi,
növekszik, tisztul, simul ki túlsó parton,
hová eljutni viharok közt nem lehet,
az se tud, ki életből túl sokat markol.
Megjárandó még közben béke szigete,
hol a boldogság mindenkire szétterül,
érdemes folytatni gondolat küzdelmet,
amibe érvényes bölcsességünk kerül.
És nem áramlik gyorsan világegész sem,
de a semmi taván úszik mozdulatlan,
az a semmi nem más, mint értelmi hatás,
mitől vélt végességünk ideje kattan.
Létezés és nemlét kiegészül eggyé,
értelmetlen ebben fogyást-gyarapodást
látni, mert amikor életünk véget ér,
marad minden, mi szolgáltatja a forrást.