Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 565.

565.

Írni az iróniát azért ildomos,

mert a beszéd nehezebben adja vissza

a párhuzamban felmutatott történet

vagy jellemzés humorát a kritikában.

És írni sokkal hosszasabban lehet, mint

beszélni egymáshoz: a partner közbevág,

sőt akár egy pofont is leken, ha sértő

tartalmat vél felfedezni vicces helyett.

Emelkedettség legfeljebb szónoklatban

éri el a kívánt hatást, szemtől-szembe

nem szoktunk egymásra nagyokat mondani,

dicsérni is csak egy-két mondattal szokás.

Viszont mintegy megkettőzve végigvinni

kissé kiforgatott valóságot, ügyes

alakítással egymás mellé állítva

a helyeseltet a megbírálthoz képest,

olyan eszköz lehet, néha akár fegyver,

amivel kilőjük a kártékonyt, vadat,

és bár nem kimondva, de mi mögötte áll,

lesz kívánt eredmény mintája rejtetten,

de mégis igen előnyös arcú normát,

keretet adva, mégsem szájbarágósan,

hiszen csak lehetőségként mutatkozik,

merül fel bennünk, nincs előadva nyíltan.

Írott alakzatban kell tehát bombázni,

hogy olvassák, a jobbításra nehezen

rámozdulókat, mert könnyesre nevetve

maguk, könnyebben hajlanak változásra.