Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 566.

566.

Emberré felnőni sokféleképp lehet,

leginkább mindenkinek saját útja van,

szerencsés, akit a környezete szeret,

szeretetlenségtől a sors kiúttalan.

Jó családból való alig szenved bántást,

de az irigység nála is közbeléphet,

a kegyetlenkedő nem érzi az ártást,

a saját élete képez szívén kérget.

A felnőttnek tudnia kellene mindazt,

mi feladatként gyermekekre tornyosul,

nemcsak amikor betege mellett virraszt,

segíteni akkor is kell, ha beborul

felette életég valamilyen okból,

és nem lát megoldást ezernyi bajára,

nem elég következtetni látottakból,

szükség van a lelkek találkozására.

Mert a gyermek úgyis pótmegoldáshoz nyúl,

nála még csak később fejlődik a jellem,

tragédia lenne, ha úgy bealkonyul

végzete, hogy már semminek sem áll ellen.

Ezért kell közösséget alkotni minden

áron, melyben közös szellem megnyilvánul

legfiatalabbtól legöregebb szinten,

tudáshoz erő, erőhöz tudás társul.

Csak dúlt magány, vészes egyedülség rombol,

ha elhiszed, valaki rád zárhat ajtót,

de ellenkező az igazság, hát tombolj

inkább féktelen, légy vidám, habár gyarlón.