Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 572.

572.

Elvesztettük képességünk egyértelmű

birtokát, hogy mi számít csak ismeretnek,

és mi ad biztos tudást bennünk megfoganva,

s átfordulva képességbe segít tettet.

Előbbi csak annyit jelent, hogy már tudunk

valamiről, hallottunk róla, ismerős

a neve, de nincsen közelebbi, érzéki

adatunk, tapasztalatunk még hiányos.

Mert tudni valamiről, nem ugyanaz, mint

tudni valamit, az hozzávetőleges,

ez lényeget megragadó, csontig ható,

hogy vázát, alapját, működését lássuk.

Úgy mondhatjuk, hogy ismeret önmagáért

jön létre, míg a tudásnak határozott

célja van, előbbi megáll önmagában,

utóbbihoz kellek én, aki megérti

és megpróbálja alkalmazni, ellenőr

szerepbe lépve esetleg előzetes

biztosítékot szerezve jóságáról,

veszélyei elháríthatóságáról.

Megszerzésük útja ismerettől megy a

tudás felé, de valamennyire érett

ész kell hozzá, amit pedig a gyakorlat

érlel első éveinktől fogva addig,

amíg önálló tevékenységre nem jut

a kedvünk, mert csak azt lehet iskolázni,

ami kapcsolódásra képes bennünk mások

tudáshoz, miből ismeret szűrhető.