Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 592.

592.

Ja, de kényes, jaj, de vészes a természet ma,

már holnapra összeomlás jön, enyészet, ha

nem mondunk le kedvelt világ táplálásáról,

fényűzésről, – hogy elálljunk ravatalától.

Alig van tevékenység, mi káros nem lenne,

túlszaporodott bendő zabálva enne,

pontos mérés mutatja a talajvíz fogyást,

kiszáradt erdőkből tűnik el a fakopáncs.

Mai levegőnk már túl feldúsult méreggel,

porral terít be szél, savas esős a reggel,

táplálkozáslánc sok szeme már kihullt régen,

mesterséges gyümölcstálat kínál Új Éden.

Semmi sem kerüli el a beavatkozást,

mint eretnek a középkorban a kiátkozást,

eljut a hír a Föld minden kies zugába,

úgy kiüresít lelket, hogy mindenki kába.

Nincs már közmegegyezés, hogy mi a jó nekünk,

világszintű lények kísérleteznek velünk,

olyan nagyok, hogy senki nem látja át őket,

éhes sárkány kényük bekap rém okos főket.

Átlag tömeg csak sejti, hogy mi folyik itten,

torz lélekkel kóvályog a félelem-hitben,

ráadásul kis ügyet is felnagyítanak,

ha akarnak, s baj, ha van vagy nincs rajta kalap.

Pedig a Föld olyan nagy, hogy elférünk rajta,

ha az tud növekedni, mi természet-fajta,

e törvénybe belefér az ember-újdonság,

ha egyensúlyban tartja istenével sorsát.