Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 607.

607.

Kevert lakosságú volt-e a magyar nép,

sokszor kérdezik és félnek a választól,

egyöntetűséget szét vadkanagyar tép

mindig, pártütőnek tartva mást választót.

Nem terjedhet ki addig elképelésük,

hogy nem vérségi kötelékre szavaznak,

de nem egyforma díszítésű a vértjük,

ha együtt vágnak neki harcos kalandnak.

Ami egyáltalán nem haza-hódítás,

hanem megvédése családnak és népnek,

amit két kezünk épített és kitárt

világ felé, s bizonyult igaznak, szépnek.

Mert a hadivállalkozások csúf tétje

nagyobb fejlettségű világ kirablása,

dicsekvéssel párosult leltárba véve

a zsákmányt, s örök dicsőség bitorlása.

Állandó betelepülőket is vonzott

e jó föld itt és gyönyörűség termése,

megfértek egymással, nem nyitottak frontot,

közös kincs lett nép sikeres műveltsége.

Abban voltak egyek, ami lélek dolga,

ami külsőségben is megnyilvánult,

nem volt zavaró az egység tarka tolla,

jelképek értelmén mindenki elámult.

Olyanná válván lettünk eredményesek,

hogy az unalmat még hírből sem ismertük,

fáradtságot észerő pótolt, s ki nemes

vállalást tett, vezetőnek elismertük.