Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 632.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg)
632.
Mennyi művészi viszony agyaghoz, földhöz,
fémhez, kemény és puha fához, kenderhez,
lenhez, élő növényhez és festékhez,
s mit felsorolni sok: sokféle eszközhöz!
Ámde a kéz az elsődleges formázó,
aztán fazekaskorong nagy segítség lett,
a házépítésnél a földtégla és kéreg,
héjnak cserép égetve, a nem beázó.
Kenyérsütő kemencéből fémolvasztó,
mert aztán az is kenyeret adó szakmát
jelentett, ha jött a fegyverkovács szakmány
megrendelése, bár célja volt borzasztó.
Szerencsénkre a háború ritkasága
túlélést engedett békés élet mentén,
ennek jelképei köszöntek a mentén
vissza viselőjének: jó társasága.
Szőnyeg és szőttes, hímzés alakzatait
ugyanúgy értelmezték más és más nyelven,
szépen megmunkált anyag-egyesítetten
törte le gondolat félelem falait.
Mindig kellett kiemelkedő tehetség –
a művészi színvonal eléréséhez:
benne megjelenjen az emberi lényeg –,
elhivatottság, különleges képzettség.
Örök lázadás a mulandóság ellen,
hogy mint porból lettünk, porrá leszünk végül,
amiből az elme túlvilágba révül,
de márványszoborként megmarad a szellem.