Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 637.

637.

Hol bujkál előlünk az élet szép rangja,

hogy keresgélnünk kell végrehajtás közben,

mint kottából olvasott dal énekhangja,

távoli motorzaj és lámpafény ködben?

Miért nem találunk értelmére rögtön,

ahogy rányitjuk a szemünk csodáira,

csak bukdácsolunk mindennapi göröngyön,

s keservesnek érzett nyakunkon az iga?

Azokat is igyekszünk lehúzni mélybe

– ahol kilátástalanság uralkodik,

szétkiáltott kínok közé, sötétségbe –,

akiknek munkája siker hátán napozik?

S inkább kölcsönös ármánykodás jellemző,

minthogy örülnénk egymásra nyitott módnak,

már testrészként rögzült rajtunk szemellenző,

csak azt látni meg, miről sirámok szólnak?

Én is hiába ostorozom magunkat,

nem hajlik a szóra megrögzött korszakunk,

sokat felháborít, másokat meg untat

erkölcscsősz titulus, mit ilyennek adunk?

Embertömeg tényleg maga felé fordul,

ha természetétől akar szabadulni,

vagy más örömére magából kifordul,

levetkezhetetlen bőrünk megbosszulni?

Nem kellene inkább ártást kiirtani,

mint vírust, testi-lelki ellenállással,

egymás pályacélját közösen biztatni,

mit elérve megtelik szívünk varázzsal?