Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 639.

639.

Sokrétűen kellene boldognak lennünk,

megvan hozzá minden szellemi körülmény,

nem szabad leragadni egy-egy rétegnél,

mert vakká tesz a többi felemelőre.

Mert emelkedést sok minden okozhatna,

ha engednénk lényegét kibontakozni,

de részterületek sosem egyesülnek,

bármilyen alapon nyújtanak is élményt.

Csak tőlünk eredhet egész-együttlátás,

olyan, mint a Mindentudó Isten esze,

benne mámorosan zeng mindenség dala,

szívünk beleremeg, elménk is izzik tőle.

Sem a táj, sem az élet, sem a gondolat

külön nem létezne, ha egyik hiányzik,

gondoskodjunk hát róluk nagy szorgalommal,

befogadva jelenünk gyönyörűségeit.

Ami visszamenőleg is érvényesség,

nem foszthatjuk meg a múltat csúcsérzéstől,

mindig megvolt az emberben a szerelem

a mindenség átfogó mivolta iránt.

Ezt féltjük, aggódjuk ma a jövő felé,

hogyha nem vagyunk ma teljesen boldogok:

csak részterületeket örökítünk át,

átmegy-e öröklétbe teljesítményünk.

Át, ha úgy élünk, mint kiváló elődök,

lelkesedve korszakunk találmányain,

ami nem jelent egyéni élvezkedést,

de magunk feláldozó alkalmazkodást.