Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 647.

647.

Tragédia szerepbe szorul az ember

néha, vele történik szomorújáték,

de emberiség szinten, bármily kegyetlen

volt a történelem, nem egyedül árnyék

vetül a múltra, nem is csupán győzelem

vagy vereség, hanem nyugalmas építés

drámáját szemlélhetjük, békés, vértelen

napok végtelen sorát, ezernyi lépés

megfontoltan, határozott és szép céllal,

egymást tanítva, beavatva, mesterré

téve, hogy minden nemzedék ajkán népdal

hirdesse: isten milyen jónak teremté

az embert s világát, nem rabszolgaságra,

nem elnyomó uralkodásra, egymás

s a természet kirablására, nem másra,

mint jóságra, amihez szüntelen kell társ,

akihez fordulva feltárulhat utunk,

mindenki kedvére élni az életünk,

azt szaporítva, mitől előre jutunk,

utódunkra bízva, mitől jövője függ.

Bár igen sokáig tudtunk így haladni,

nem maradt közöttünk örökkévalóság,

rabló és kirablott szerepeit adni

istenszózat hangzott, de kilógott lóláb.

Veszélyt jelent mesterséges szereposztás,

mindentudáshiány kálváriája,

de rablét fennakad a szabadság-rostán,

színház marad az ember tragédiája.