Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 657.

657.

Csúszkálunk az időben előre-hátra,

nem túl messze tekintve: a jövő nyárra

legfeljebb, és vissza a gyerekkorára

szokott az ember, ott az idő határa.

Naptárba, határidő naplóba írunk

teendőket, vagy centiszalagot nyírunk

nagy eseményt várva, bűntudattal bírunk

elmulasztva valamit: gyerekként sírunk.

A régmúlt nincsen, számunkra elavultan

pihen, történelemkönyvekből tanultan

pislákol róla fejünkben boldogult tan,

szereplői hol dicsérten, hol szapultan.

Mert életünk velünk szembejövő jelen,

bajaink gyulladása enyhe vagy heveny,

ritka örömöt is a mindennap terem,

vesztett csatáinkon kevés tudós mereng.

Nem időbeli, hanem térbeli mozgást

végzünk szívesen, utált időbeosztást

okolunk, ha késünk valahonnan, folyvást

felhánytorgatunk viszont terület-fosztást.

Belátható szabja meg szemhatárunkat,

pillanat falazta kényelmes várunkat,

fegyvergyűjteményben láthatod kardunkat,

ki ebbe született, sose szabadulhat.

Mert mit is kezdenénk ős-időket tudva,

ezeréves mélység fenekére jutva,

látva sok-sok embert fegyver elől futva,

vagy aranyért, miből szintén kevés jut ma.