Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 667.

667.

Ahogy a vak gravitáció se szokott

félmunkát végezni és levisz a mélybe

mindent, ami el-ki szabadul a légbe,

hanyatlás sem állhat meg félúton,

holott úgy látszik jóval előbb, hogy vége,

de míg pusztulás érv súlyosabb a latban,

pőre rimánkodás gyengít akaratban,

menthetetlen megyünk gödör fenekére.

Szokták mondani, hogy jobb azt elengedni,

amiért küzdeni már-már reménytelen,

ne akarj ott édent, ahol fű sem terem,

várj alkalmas időt, mi tered teremti.

Közben vedd figyelembe, hogy nem természet-

törvények ellen kell hadakoznunk folyton:

felismerni őket, hogy általuk folyjon

gazdagabb születés, takarva enyészet.

És hogy nem egyedül állsz vérzivatarban,

közös emberiség tart föléd védernyőt,

nyújt feléd minden bajban eszmei emlőt,

harmóniás hangzatban tiéd a dallam.

Bár voltak, kik hegyeket hordattak össze

maguknak fennség temetkezési helyül,

hegy tetejéről szétnézni kell, mi terül

alább, szerte a földön, létünk fürösztve

tejbe-vajba a maga jó idejében,

fiatalon megkapva felelős szépet,

miből öreg énünk tart hegyi beszédet,

halmozott hátrányos előny örökében.