Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 690.

690.

Isteni művészet kész csodákkal szolgál,

emberi feladat feltárni mivoltuk,

mint egy katedrális, színes szárnyas oltár,

gyönyörködjük inkább, mint titkukat oldjuk.

Élveztük gyümölcsét mindenféle jónak,

ösztönös tudattal nyúlva javak után,

elfeledtük e kort, jobb, ha nem is szólnak

róla műves mesék, vagy ha igen, sután.

Nem is értjük ma már, hogy csillagok voltak

vezérlők tudatlanság éjszakájában,

mintha nekik tulajdonítottak volna

mindent ősök, ismeretlenség honában.

Pedig csak hozzá kötögették az éghez

a nehezen megszerzett tapasztalatot,

s lettek a sötétben világító képek

okosítóként beszélő alakzatok.

Ama köteléken aztán tudás szállt le

belénk, és nem maga az emberi lélek,

ők még nem, csak mi keverjük össze már e

szellemi örökséget élet vizével.

Mert tévesen hisszük, elérhető bármi:

végsősoron mi sem látunk világ mögé,

honnan s hová ők látták a lelket szállni,

szívesebben gyűlünk valóságunk köré.

Legnagyobbjaink erre figyelmeztetnek,

s nagy árat fizetve nem hallgatunk rájuk,

arra vállalkozók szítanak fel kedvet

igaz munkára, hol mindenség tárul.