Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 728.

728.

Átjön a falon a tavasz, bár még nincs itt,

nem érkezett meg hivatalosan, csillag-

állás szerint, de elküldi nyilát,

sugarát, mely test-emlékezetbe villan.

Vagy inkább a lelkünk kész megújulásra,

sokkal többet fogadni külső világból,

elfeledni a télies bezártságot:

levél nő a fákon, madárhang jön ágról.

Szomszédunkban telet hosszabbít háború,

gyász s fájdalom fagyát borítja a tájra,

támadás dühe, védelem görcse bénít,

embertelenség küld sokakat halálba.

És egyre többen menekülnek felperzselt

föld elől, hol szülőföld válik pokollá,

nem megy a segítség, magukra maradtak,

nincs csoda, harcban a víz nem válik borrá.

Megremeg a való, hévvel telik a szív,

hősies áldozatvállalásra sarkall,

értelmetlen érdem születik naponta,

s vágy, hogy kiterjessze szárnyát béke-angyal.

Mert a világ többi része úgy aggódik,

mint kinek testrészét elérik a lángok,

s a tűz magját nincs módunk eloltani,

távolabb lépnünk a földrajz akadályoz.

Ilyen valójában idei tavaszunk,

hírek fertőzik a tiszta kikeletet,

de észnél kell lennünk, hol kell segítenünk,

ne vihart arasson, ki nem szelet vetett.