Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 730.

730.

Sokan hisznek ma az általánosságban,

mert pofonegyszerű megoldásnak látszik:

különérdekek végzet zuhatagában

mindent összeegyeztet, „testvérré” társít.

Pedig ez tesz rajzunk nagyobb erőszakot,

mert nem adhatjuk fel igaz mivoltunkat,

ha színleg vállalunk is közös korszakot,

őseredetért feláldozzuk magunkat.

Csak legmélyebb gyökerünkig visszanyúlva

látjuk életünk örökös teljességét,

ha jelenvalóként tekintünk a múltra,

hihetjük, hogy nem mi jelentjük a végét,

hanem a kezdete lehetünk jövőnek,

onnan visszanézve kapunk elismerést,

mert ha nemzedékeink békében nőnek,

nem harctéri bátorság öli a merészt,

hanem a világ kereke előtt futva

hárít el – valódi hős! – akadályokat,

mielőtt életünk hanyatlásra jutna,

feléleszt, táplál apró sajátságokat,

melyeket a földrajzi környezet teremt

és a hozzá alkalmazkodás hoz létre,

amin saját költőnk, művészünk elmereng,

felrajzolva minket szent isteni képre.

És aki mindebből sötét hasznot remél

s annak egyetemességére törekszik,

életerőt egyedi népből kiherél,

károkozása népirtással vetekszik.

Úgy kell hagyományinkhoz ragaszkodnunk,

hogy elismerjük bármily sokféleségét,

csak annak szabadságával legyen gondunk:

megőrizzük a jó különlegességét.