Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 752.

752.

Mindenki volt kicsi, más szóval kisgyerek,

család kedvence vagy rosszcsont kölyök remek

időszakát átélve – vagy átvészelve

nem kedvező körülmény közé születve.

Minderről szüleinktől tudunk legtöbbet,

és tőlük származott mindaz a jó többlet,

ahogy világ számunkra kibontakozott,

hogy valóság élményt, vagy gondot okozott.

Nagyot segített, ha sokat foglalkoztak

velünk, s ártott bizony, ha elhanyagoltak,

ámde a túlzó gondoskodás sem segít,

kellő szabadság kell csiholni a zsenit.

Mert igencsak sajátos a gyermeklékek,

végtelenül nyitott, nem lassítják fékek,

képek alapozzák akkor képzeletét,

mikor még a beszéd nem szűkíti eszét.

Legszélesebb tárház alakul ki benne

fogalmakból, s mintha határtalan lenne:

mert mindegyik mindegyikhez kapcsolódhat,

oly egészként, melybe részek tagolódnak.

Azok eleinte még a teljességet

nyújtják önmagukban, érzés édességet

keltve önállósodó személyiségben,

maga-azonos világot válaszképpen.

E porcelánboltban tör-zúz elefántja

hangi kifejezéseknek, görcsbe rántva

valót, szavak fogalmába gyömöszölve

mi valahogy túlél, a többi megölve.

Ily tragédia árán növünk fel tényleg,

nincsen menedéke bennünk a mesének,

ahogy addig mi voltunk a lét kedvence,

ilyennek maradni felnőttként szerencse?