Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 774.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg)
774.
Ha érzékszerveink finom működését
hirtelen hanyatlás sújtja valamiért,
rögtön kétségbeesünk, világ beborul,
nem aggódtunk ennyire másért semmiért.
Mert az egészségünk valóságot jelent
megnyilvánulni körülöttünk s belsőnkben,
de ha testünk más részét éri sérülés,
inkább fájdalom tudatosodik főnkben.
Ha látásunk éri bármilyen változás
megszokotthoz képest, lelkünk lesz szomorú,
hogyha az villódzik minek nem kellene,
s nem különbözik domború és homorú.
Fülükben fölös zaj olyan káros többlet,
amihez hozzászokni napi áldozat,
s amikor ízlelés vagy szaglás lesz tompább,
egyfajta vezeklés, kezdeti kárhozat.
Csak a tapintásunk nem lehet elvenni,
szívesen is veszi simogatásunkat,
ki lényünk kedveli, s aztán kiterjesztjük:
ritkább alkalmakkor ölelő karunkat.
Szerencsére vannak már segédeszközök,
megjobbítani, ami kezd elromlani,
ha nem földrengésszerű a kataklizma,
nem fog valónk hegye gyorsan leomlani.
Ezért is vagyunk úgy berendezve: öreg
korunkra jó emlékezésünk nem ásít
unalmat, testi elérés akadozván,
élmények gyűlnek örökkévalóságig.