Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 774.

774.

Ha érzékszerveink finom működését

hirtelen hanyatlás sújtja valamiért,

rögtön kétségbeesünk, világ beborul,

nem aggódtunk ennyire másért semmiért.

Mert az egészségünk valóságot jelent

megnyilvánulni körülöttünk s belsőnkben,

de ha testünk más részét éri sérülés,

inkább fájdalom tudatosodik főnkben.

Ha látásunk éri bármilyen változás

megszokotthoz képest, lelkünk lesz szomorú,

hogyha az villódzik minek nem kellene,

s nem különbözik domború és homorú.

Fülükben fölös zaj olyan káros többlet,

amihez hozzászokni napi áldozat,

s amikor ízlelés vagy szaglás lesz tompább,

egyfajta vezeklés, kezdeti kárhozat.

Csak a tapintásunk nem lehet elvenni,

szívesen is veszi simogatásunkat,

ki lényünk kedveli, s aztán kiterjesztjük:

ritkább alkalmakkor ölelő karunkat.

Szerencsére vannak már segédeszközök,

megjobbítani, ami kezd elromlani,

ha nem földrengésszerű a kataklizma,

nem fog valónk hegye gyorsan leomlani.

Ezért is vagyunk úgy berendezve: öreg

korunkra jó emlékezésünk nem ásít

unalmat, testi elérés akadozván,

élmények gyűlnek örökkévalóságig.