Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 782.

782.

Lapok fűzetére írtunk, s nyomtunk betűt,

az írás korszakát meghozva magunkra,

háttérbe szorítva minden éles szeműt,

üveglencsét használva rossz látásunkra.

A folyamat nem állt meg a nyomtatással,

előbb beindult fény filmre képezése,

majd a papírt helyettesítettük mással,

végül sugárzással ér a kép helyére.

És a való világ még művibbé válik,

midőn alakunk s környezetünk megmozdul

filmvásznon és képernyőn, kijelzőn, válik

elevenné, közelre-távolra fordul,

olyan éles képet szolgáltatva nekünk,

amit a szemünkkel képtelenek lennénk

elérni, s e napi csoda itt van velünk:

természet-tágítás nélkül bajban lennénk.

Egész könyvtárunkat vehetjük egy kézbe,

gyorsabban célozva, mint mikor lapozunk,

létrán sem kell mászni magas polcrészre,

odajön egész világ, ahol lakozunk.

Eddig ez inkább csak szórakozásra volt:

mint édes gyümölcsöt ettük nyakló nélkül,

tudás-közvetítést csak az iskola tolt

hagyomány módján, bár újakkal megfértünk.

Mostantól azonban úgy kell felhasználni

minden új eszközt, hogy nagy sokaságunkat

kölcsönösen lássuk el tudással, bármi

témában, s mindenki mindent megtanulhat.