Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 800.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg)
800.
Sokan járnak keletre kapcsolat után
kutatva, rokonságot keresve, tudván,
amit krónikáinkban leírva látunk,
hogy onnan hoztuk volna szép világunk.
Pedig széppé az csak ugyanitt válhatott,
ahol a nép földművelésbe fáradott,
kiterjesztve azt olyan nagy területre,
járni kellett benne nyugatra, keletre.
Menni általában a szomszédba szoktunk,
s távolról sót, fűszert, drágakövet hoztunk,
lóháton, szekéren hódítani járni,
távolabb állt tőlünk, mint életben bármi.
Mégis jöttek ide ilyenek és győztek,
a mieink nekik is eleget főztek,
meg a fegyverüknek fémet olvasztottak,
kardot, kengyelt és nyílhegyet kovácsoltak.
Lett is nekünk ezért saját hadseregünk,
honvédelemre rendelve meneteltünk,
de csak maga magunk határain belül,
hősen védve a hazát rendületlenül.
Közben megérett bennünk az eszmeiség,
körosztónak vallotta népünk a hitét,
hogy az embereket egyenlőn szeretjük,
üdvözülésünket a jövőbe vetjük.
Messze földre terjedt el eme gondolat,
mert vitte a hátán sikeres gyakorlat,
oly messze, hogy mikor onnan visszaköszönt,
feledve kevertük a történet-özönt.
Könyveink nem a mi nyelvünkön íródtak,
s azt nem ellenőrizhették, kik meghóttak,
és most már örülünk minden hasonlónak,
nyugatról jött hírnek, keleti vadlónak.