Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 800.

800.

Sokan járnak keletre kapcsolat után

kutatva, rokonságot keresve, tudván,

amit krónikáinkban leírva látunk,

hogy onnan hoztuk volna szép világunk.

Pedig széppé az csak ugyanitt válhatott,

ahol a nép földművelésbe fáradott,

kiterjesztve azt olyan nagy területre,

járni kellett benne nyugatra, keletre.

Menni általában a szomszédba szoktunk,

s távolról sót, fűszert, drágakövet hoztunk,

lóháton, szekéren hódítani járni,

távolabb állt tőlünk, mint életben bármi.

Mégis jöttek ide ilyenek és győztek,

a mieink nekik is eleget főztek,

meg a fegyverüknek fémet olvasztottak,

kardot, kengyelt és nyílhegyet kovácsoltak.

Lett is nekünk ezért saját hadseregünk,

honvédelemre rendelve meneteltünk,

de csak maga magunk határain belül,

hősen védve a hazát rendületlenül.

Közben megérett bennünk az eszmeiség,

körosztónak vallotta népünk a hitét,

hogy az embereket egyenlőn szeretjük,

üdvözülésünket a jövőbe vetjük.

Messze földre terjedt el eme gondolat,

mert vitte a hátán sikeres gyakorlat,

oly messze, hogy mikor onnan visszaköszönt,

feledve kevertük a történet-özönt.

Könyveink nem a mi nyelvünkön íródtak,

s azt nem ellenőrizhették, kik meghóttak,

és most már örülünk minden hasonlónak,

nyugatról jött hírnek, keleti vadlónak.