Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 816.

816.

Sziporkázni a nyelvvel, kedv kell hozzája,

e költőnek nem görbül sírásra szája,

csengő-bongó rímek olyan maradványok,

versruha mondatra ragadt ragadványok.

Mert mondanivaló nem egy a mondattal,

mélyebben fogan, azonos gondolattal,

bár bármilyen nyelven le lehetne írni,

anyanyelvből tudod igazán kihívni.

Jól gördíti a szavakat, ha ütemes

a vers, mint a tánc, az ének, úgy keretes,

hogy képet ültet az elvontság ölébe,

fokoz, egyre nagyobb kerüljön fölébe.

Alaktan nem azonos az alakzattal,

mint a sópárlat sem a sóbányászattal,

egyikben kész séma áll rendelkezésre,

másik enged hagyatkozni csak az észre.

Érinthetünk még bölcseleti mélységet,

megoldatlan kérdést, mely lelkünkbe égett,

vannak, kik ebben látják költészet célját,

s túlfeszítik a húrt, szakítják a cérnát.

Mintha holnap jönne el a világvége,

most kell utolsót kiáltani az égre,

vagy úgy üzenni szerencsés túlélőknek,

teljességet mutasson, mint világ-szőttes.

S lehet úgy kapaszkodni a szerelembe,

mintha nélküle a szív nem lenne zsenge,

inkább kell rá őrületként hivatkozni,

ha sosem magátólértetődő holmi.

Előnyomul ide még témák ezere,

kis tehetségnek nincs is rá ellenszere,

s minden kicsi mozzanatot jól kicifráz,

hiába várunk tőle égető szikrát.

Jobb, ha mutatunk e tájon alázatot,

fenségessé szűrjük át a gyalázatot,

nem tiltjuk, hogy egész lényünk váljon aggyá,

ha csak így válhat az emberiség naggyá.