Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 816.

816.
Sziporkázni a nyelvvel, kedv kell hozzája,
e költőnek nem görbül sírásra szája,
csengő-bongó rímek olyan maradványok,
versruha mondatra ragadt ragadványok.
Mert mondanivaló nem egy a mondattal,
mélyebben fogan, azonos gondolattal,
bár bármilyen nyelven le lehetne írni,
anyanyelvből tudod igazán kihívni.
Jól gördíti a szavakat, ha ütemes
a vers, mint a tánc, az ének, úgy keretes,
hogy képet ültet az elvontság ölébe,
fokoz, egyre nagyobb kerüljön fölébe.
Alaktan nem azonos az alakzattal,
mint a sópárlat sem a sóbányászattal,
egyikben kész séma áll rendelkezésre,
másik enged hagyatkozni csak az észre.
Érinthetünk még bölcseleti mélységet,
megoldatlan kérdést, mely lelkünkbe égett,
vannak, kik ebben látják költészet célját,
s túlfeszítik a húrt, szakítják a cérnát.
Mintha holnap jönne el a világvége,
most kell utolsót kiáltani az égre,
vagy úgy üzenni szerencsés túlélőknek,
teljességet mutasson, mint világ-szőttes.
S lehet úgy kapaszkodni a szerelembe,
mintha nélküle a szív nem lenne zsenge,
inkább kell rá őrületként hivatkozni,
ha sosem magátólértetődő holmi.
Előnyomul ide még témák ezere,
kis tehetségnek nincs is rá ellenszere,
s minden kicsi mozzanatot jól kicifráz,
hiába várunk tőle égető szikrát.
Jobb, ha mutatunk e tájon alázatot,
fenségessé szűrjük át a gyalázatot,
nem tiltjuk, hogy egész lényünk váljon aggyá,
ha csak így válhat az emberiség naggyá.
Comments