Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 819.

819.

Nem az a Föld, ami volt, nem az a világ,

s bár alig hasonlít korábbi magára,

emiatt meglepően kevés a sirám,

lehet az életnek hallgatás az ára?

Nagyobb kényszer-erő még sose létezett,

ha kell, egész földrészeket elpusztíthat,

de ezzel nem a jó nép a felvértezett,

hanem vezetése, mely háborút szíthat

minden ellen, amit eddig jónak véltünk,

mert érdekköréből semmi ki nem marad,

lerombolja nyíltan, ahogy eddig éltünk,

létünk szándékoltan szakadékba szalad.

Mintha nem lett volna elég évezredünk

megfelelő tapasztalatot gyűjteni,

hogyan éljük túl, ha nehéz a helyzetünk,

ne teljes romlás után újrakezdeni.

De régen felelősség mindenkit terhelt,

most azt látjuk, senki sincs, aki vállalja,

mintha a baj nem érintene minden embert,

kimarad a föl, megsemmisül az alja.

Pedig ennyi milliárd összekapcsoltan

sokkal többre mehetne, mint amit mutat,

ha békés teremtése egekbe robban,

egymástól eltanulnánk a legjobb utat.

Ezt kell hangoztatni, nem a sérelmeket,

jövőbe tekinteni, látni szépségét,

nem összeugrasztani az embereket,

élet-végtelent jósolni, nem a végét.

Mert a Föld még mindig beláthatatlan nagy,

csak annyit kér, hogy hagyjuk meg természetét,

és mi köztünk pedig a láthatatlan agy,

az igazság rendezze élet menetét.