Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 859.

859.

Bár megszokott emlegetni hasonlatként

a szorgos méheket, akikre nyugodtan

mondhatjuk, hogy olyan fáradhatatlanok,

eltéríthetetlenek és hervadatlan

munkálkodók, mint ők, s mintegy jutalomként

úgy alkalmazzuk rájuk e megjelölést,

hogy már nem is tudjuk, emberről vittük-e

át a tulajdonságot, mint jövendölést,

mit lehet elvárni ilyen társainktól,

avagy a méhektől, így tájékoztatjuk

magunkat, milyen értékesek ők nekünk,

sőt, őket mintaként felsorakoztatjuk.

Pedig annak természetesnek kellene

lennie, hogy szüntelen tevékenykedünk,

hogy a vérünkben van a kötelességünk,

és az eredményességből nem engedünk.

S napi dolgunk mellé még jöhet alkotás,

teremtés öröme, felülemelkedés

a szükségeseken, pihentetésképpen

hagyományápolás, elmeszellőztetés.

Ami bizony már nincsen a méheinknél,

nekik az életük úgy beszabályozott,

hogyha kedvezőtlen körülmények közé

kerültek, az számukra pusztulást hozott.

Ezért kell megbeszélnünk történetünket:

abban előfordultak nagy nehézségek,

amikor nagy fordulatot kellett tenni,

életmódot váltani a túléléshez.

S ezért ha nem is teremtés koronája,

de alkalmazkodás „királyai” vagyunk,

ám miután újrakezdtünk új életet,

törekvésből ismét legtöbbet adunk.