Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 859.

859.
Bár megszokott emlegetni hasonlatként
a szorgos méheket, akikre nyugodtan
mondhatjuk, hogy olyan fáradhatatlanok,
eltéríthetetlenek és hervadatlan
munkálkodók, mint ők, s mintegy jutalomként
úgy alkalmazzuk rájuk e megjelölést,
hogy már nem is tudjuk, emberről vittük-e
át a tulajdonságot, mint jövendölést,
mit lehet elvárni ilyen társainktól,
avagy a méhektől, így tájékoztatjuk
magunkat, milyen értékesek ők nekünk,
sőt, őket mintaként felsorakoztatjuk.
Pedig annak természetesnek kellene
lennie, hogy szüntelen tevékenykedünk,
hogy a vérünkben van a kötelességünk,
és az eredményességből nem engedünk.
S napi dolgunk mellé még jöhet alkotás,
teremtés öröme, felülemelkedés
a szükségeseken, pihentetésképpen
hagyományápolás, elmeszellőztetés.
Ami bizony már nincsen a méheinknél,
nekik az életük úgy beszabályozott,
hogyha kedvezőtlen körülmények közé
kerültek, az számukra pusztulást hozott.
Ezért kell megbeszélnünk történetünket:
abban előfordultak nagy nehézségek,
amikor nagy fordulatot kellett tenni,
életmódot váltani a túléléshez.
S ezért ha nem is teremtés koronája,
de alkalmazkodás „királyai” vagyunk,
ám miután újrakezdtünk új életet,
törekvésből ismét legtöbbet adunk.