Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 870.

870.

Amikor az ember Isten helyére lép,

elsősorban maga fölé emelkedik,

paradicsomi almát szabadon letép,

s azt hiszi, végtelen bölcsességből merít.

Kitárul a világ, nincsen benne határ,

önrendelkezéssé változik a szent rend,

szárnyalhat a lélek, mint az égi madár,

egyre messzebb látunk, vagy kicsiben bentebb.

Hazugságnak nyilváníttatik különbség

egyébként igen eltérő emberek közt,

céllá lesz az egyén, és egész közösség

köteles biztosítani ehhez az eszközt.

Tervvé válik tömeges előrelépés,

az ehhez szükséges társadalmi ugrás,

megbélyegzett bűn lesz a tervtől eltérés,

egymást-ellenőrzés teremt sok új szultánt.

S amikor végtére ennek véget vetnek,

a sok ellentmondás nem szűnik meg rögtön,

a nép, mint a kutya, akit sokat vertek,

nem hisz a közjóban és kockáztat börtönt

inkább, csakhogy többhöz jusson, igazságos

elosztást örök nemlétezőnek tekint,

mert tudja már, hogy a jövedelem sávos,

beárazott gazdagság-piramis szerint.

Ez, amiért nem megy alantas munkára,

és mindenképpen diplomás állásra hajt,

félisteneket tesznek elé mintára,

nem látja, hogy másként van ehejt, mint ahajt.

Lassan érlelődnek jó felismerések,

s hogy az élet helyreteszi a szerepeket,

inkább az a fontos, hogy mindig légy résen,

egészet is elérsz, ha tettél sok felet.