Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 872.

872.

A beszéd eredetéről aligha szól a

beszédünk maga, sokkal több tényezőt kell

vizsgálni, hogy nyomára jussunk kicsit is,

és valósághoz közelit mondjunk róla.

Ahogy a kövekben lenyomatot látunk,

és az állatvilág életmódja remek

tükre körülményei viszonyainak,

úgy van világ jelen gondolatban nálunk.

Az egyre kifinomultabb képviselet

megjeleníti kicsiben a nagyobbat,

ám nincs elkülönítve a testi mivolt

lelkitől, elviség szellemi viselet.

De nem ruhaként, hanem belső tartalom

fogja össze magerőként a lényeget,

eltérni tőle: letérni helyes útról,

a lét mindegyre helyreálló hatalom.

A végső viszonylat megragadhatatlan,

nem lehetsz kívülálló gondolatban sem,

mégis törekszünk mind a bizonyosságra,

így a tévedésünk immár halhatatlan.

Leginkább magyar nyelvünk maradt régies,

nem hangzásban, hanem a szótörmelékekben,

olyan indulat és hangutánzó tömeg

gazdagítja: minden pillanatunk színes.

De az ilyen hangok értelmetlensége

mögött is kemény gondolatok ágálnak,

érzelmek, hangulatok, fájás, félelmek

és elvontság lüktet bennük, eszme vére.

Így aztán érzékeinkre támaszkodunk,

legtöbbet szemünkkel tudunk befogadni,

nagyon szeretik is „a népek” a képet,

szép beszéddel valódi jót ábrázolunk.