Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 879.

879.

Százéves fákat még csak süldőnek tartunk,

de ha szétnézünk az életünkben, jóval

korábban érünk derekára, kalandunk

kicsordul vagy kicsorbul, de üres szóval

jellemezhetünk újabbakat idősen,

mert a testünk eljátszotta már szerepét,

nem tágít teret, nem hódít eszelősen,

virtuskodásról nem szólnak már a mesék.

Ilyesmit meghagyunk ifjabb korosztálynak,

erős váll kell felelősség vállaláshoz,

mert igaz dicsőség ott van, hol helytállnak,

egészséges önbizalom társul társhoz.

Feladatunk lehetne, lenne bölcsesség

átadás, közlés, de ahhoz bizonyosság

szükséges, meggyőződés, hogy hitelesség

kíséri meglátásunk, biztos okosság.

Olyasmivel meg magunknak sem szolgálunk:

egész életünkben szakadék tátongott

döntésünk mellett, ha magyarázat tárult

hirtelen, vagy később, s jó a rossztól zsongott.

De a „talán” és „lehetséges” nem tanács

szava, kételyeket elv-társakkal osztunk,

vagy az utókornak költői utalás

szokta ostorozni tudatlan éhkoppunk.

Mégis, nyelvi fordulatok segítenek,

áthidalva szokásos tudatlanságot,

véletlent, szerencsét tekintünk istennek,

s végül megtanulunk alázatosságot.

Vagy inkább a szerénységet gyakoroljuk,

hiszen nem győztünk le semmit életünkkel,

mert örökké akkor sem állhatna szobrunk,

ha a földről gonoszság általunk tűnt el.