Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 922.

922.
Egyszer hallott sláger ugyanúgy megragad
bennünk, mint az új ismeret, fülbemászó
dallama ismerős húrokat megpenget,
s elfér a többi mellett, mint akárhány szó.
Népdalokat, mulatókat, áriákat,
szívesen fogadunk sok-sok szép éneket,
mi magunk is megpróbálunk utánozni
előadót rögtön, hogy hangunk bereked.
Hangszálaink nincsenek begyakorolva,
nagy hangmagasságot inkább csak dörmögünk,
sokkal fontosabb, hogy részt vegyünk a jóban,
bárha némely hangot kerékbe is törünk.
Ugyanígy kellene gondolkodással
eljárni, építeni már megismertre,
érlelni magunkban a leképezendő
világ fogalmait, alkalmazva szerte.
Hozzákötve újat meglévő alaphoz,
egymásból következtetett szomszédokkal
tölteni a fejünk, hogy legyen mindenre
elvi eszközünk, játszani az okokkal
és okozatokkal szinte: megfelelnek
azonosságuk megtévesztő, hiába, vagy látszat-
azonosságuk megtévesztő, hiába
hittünk bennük: elvetni kell az alázat.
Mert ahogy szeretjük a művészet-élményt,
ugyanúgy tisztelnünk kellene tudományt,
az egész dallamkincset és biztos tudást,
előbbiben kedvet, utóbbiban homályt
teremtőt, oszlatót, hogy ne legyünk árvák,
kiszolgáltatottak, holott szüleinkhez
társul az emberiség teljessége,
gazdagít s hozzásegít sikereinkhez
egyesített szellemvilág öröksége.