Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 922.

922.

Egyszer hallott sláger ugyanúgy megragad

bennünk, mint az új ismeret, fülbemászó

dallama ismerős húrokat megpenget,

s elfér a többi mellett, mint akárhány szó.

Népdalokat, mulatókat, áriákat,

szívesen fogadunk sok-sok szép éneket,

mi magunk is megpróbálunk utánozni

előadót rögtön, hogy hangunk bereked.

Hangszálaink nincsenek begyakorolva,

nagy hangmagasságot inkább csak dörmögünk,

sokkal fontosabb, hogy részt vegyünk a jóban,

bárha némely hangot kerékbe is törünk.

Ugyanígy kellene gondolkodással

eljárni, építeni már megismertre,

érlelni magunkban a leképezendő

világ fogalmait, alkalmazva szerte.

Hozzákötve újat meglévő alaphoz,

egymásból következtetett szomszédokkal

tölteni a fejünk, hogy legyen mindenre

elvi eszközünk, játszani az okokkal

és okozatokkal szinte: megfelelnek

azonosságuk megtévesztő, hiába, vagy látszat-

azonosságuk megtévesztő, hiába

hittünk bennük: elvetni kell az alázat.

Mert ahogy szeretjük a művészet-élményt,

ugyanúgy tisztelnünk kellene tudományt,

az egész dallamkincset és biztos tudást,

előbbiben kedvet, utóbbiban homályt

teremtőt, oszlatót, hogy ne legyünk árvák,

kiszolgáltatottak, holott szüleinkhez

társul az emberiség teljessége,

gazdagít s hozzásegít sikereinkhez

egyesített szellemvilág öröksége.