Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 926.

926.

A bálban szabadott csókolózni régen,

táncpáros egymást gyújtotta égi fényen:

a mozgás hevületében megszületett

jövő hite visz majd tovább lendületet.

Emberiség-színpad volt az, ha zártan is,

hulláma messze ért, mint víz színén kavics

keltette híradás erő forrásáról:

ahogy most nem vagyunk, sosem leszünk fából.

És tudja meg a világ szerelmünket,

már mindent megkaptunk, bárha a sors büntet,

mintaként szolgálunk előre és hátra,

eme pillanatok sosem vesznek kárba.

Küldöttei vagyunk a nagy tömeg népnek,

ezért táplál minket és öltöztet szépnek,

s mert önfeláldozásra lettünk teremtve,

katonást gyakorlunk nyaranta, telente.

Előbbin kardforgatást, lovaglást űzünk,

utóbbin mulatságba hasznos célt fűzünk,

hogy nekünk is legyenek majd utódaink,

csatában harcolni: vég tudatára int.

És nemcsak belesodródtunk e helyzetbe,

emelt rangunk nemes vállalásból vette

valamely elődünk, és végrehajtotta,

azóta hősi téren nem esett csorba.

Bál istene tehát nemcsak pillanatot

jutalmaz csókkal, mi ott elcsattanhatott,

hanem a kiváltság szellemét izzítja

időtlen kötelesség bőrére írva.

Volt is és lesz is ennek jó eredménye,

hiszen megszólal bennünk azok emléke,

akik fiatalon úgy lobogtak táncban,

hogy nem szakadt el nemzetünk a létláncban.