Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 940.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg)
940.
Mikor mit tanítsunk a gyermekeinknek,
nem ugyanaz a kérdés, mint egyáltalán,
meg is oldja a válasz felelősségét,
hogy nem száguld végig egésze vonalán.
Mert a részleteket majd’ mindenki tudja
valamennyire, de a teljességet nem
képes senki észbe venni a tévedés
veszélye nélkül, hibát halmoz ily tervben.
Hogy az első szakasz meddig tartson és hol,
kit-mit engedhetünk be a szülői házba,
kinek szava legyen ott meghatározó,
mily mértékben merítsük őt a világba.
Szülőfüggő, persze, a tartott színvonal,
nem vitás, hogy ők a világítótorony,
anya érzelmében fürdik a csecsemő,
apja ereje a megmászandó orom.
A mese, a tréfa, a játék, érintés,
mind szerepet vállal családi életen,
az étkezés és alvás rendezettsége,
önkéntelen mintát tanít rendületlen.
Aztán amikor már bevonunk másokat,
jó lenne, ha nem vennék át a szerepet,
még ha tanító is a nevük, mi tartsuk
kézben a gyeplőt, lássuk át a terepet.
Mert olyan számunkra az élet sűrűje,
hogy mindenkire egyéni a hatása,
együttérző, beleélő nevelő kell,
önmagunk lehessünk, ne valaki mása.
Mint egyetem, ahol csak a diák érzi
bőrén, sok tudás benne összegződik,
a tananyagot is ezer hatás szüli
míg felnövünk, s vannak kik lényegét őrzik.