Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 940.

940.

Mikor mit tanítsunk a gyermekeinknek,

nem ugyanaz a kérdés, mint egyáltalán,

meg is oldja a válasz felelősségét,

hogy nem száguld végig egésze vonalán.

Mert a részleteket majd’ mindenki tudja

valamennyire, de a teljességet nem

képes senki észbe venni a tévedés

veszélye nélkül, hibát halmoz ily tervben.

Hogy az első szakasz meddig tartson és hol,

kit-mit engedhetünk be a szülői házba,

kinek szava legyen ott meghatározó,

mily mértékben merítsük őt a világba.

Szülőfüggő, persze, a tartott színvonal,

nem vitás, hogy ők a világítótorony,

anya érzelmében fürdik a csecsemő,

apja ereje a megmászandó orom.

A mese, a tréfa, a játék, érintés,

mind szerepet vállal családi életen,

az étkezés és alvás rendezettsége,

önkéntelen mintát tanít rendületlen.

Aztán amikor már bevonunk másokat,

jó lenne, ha nem vennék át a szerepet,

még ha tanító is a nevük, mi tartsuk

kézben a gyeplőt, lássuk át a terepet.

Mert olyan számunkra az élet sűrűje,

hogy mindenkire egyéni a hatása,

együttérző, beleélő nevelő kell,

önmagunk lehessünk, ne valaki mása.

Mint egyetem, ahol csak a diák érzi

bőrén, sok tudás benne összegződik,

a tananyagot is ezer hatás szüli

míg felnövünk, s vannak kik lényegét őrzik.