Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 955.

955.

Van persze, aki már elgondolkodott, miért rakjuk úgy a betűket

szavakká, ahogy, miként áll össze értelmessé a betűsor, s kinek

köszönhetjük ama képességünket, hogy bármivel találkozunk

magunk körül, sőt bárhol előfordulóval, hát rögtön rátalálunk

a megfelelő szóra, kifejezésre, amivel megnevezzük, kezeljük,

ismerőssé tesszük. Aki felismerte ez adottságunk egyedülálló

előnyét, csodálatosnak tartja, egy/a szellem hatásának rajtunk,

ami nemcsak a mi nyelvünkön szóló társainkat és az összes

felmenőnket, majd a ránk következőket illeti meg, de minden

ember rendelkezik vele. Csakhogy, bizonyos távolságokra ez

változást mutat, így aztán több ezer nyelv jött lére ezen a

nagy Földön, annak egy-egy kis darabkáján, azaz a nekünk

anyaföldön. És hogy micsoda ez, miként működik és fejti ki

hatását, talán még izgalmasabb kérdés is, mint hogy kinek

és minek köszönhetjük, mert e második kérdésre rögtön

adódik a válasz, hogy magunknak köszönhetjük, mivel mi

sajátítottuk el, rendelkezünk vele, használjuk a magunk

és környezetünk javára, kis és nagy közösségünkben, sőt

a fordítások segítségével eljutnak teljesítményeink a

messze távoli emberekhez, az egész emberiséghez olykor.

De azt nem a nyelvnek szoktuk köszönni, mint találmányt,

felfedezést, hanem magának a kiemelkedő személynek, aki

honfitársunk általában, de ennek a mi nyelvünknek és más

nyelvnek birtokában máshol is dolgozott, működik míg él.

Ám az első kérdés sokkal nagyobb titokra utal, mert amint

visszaemlékezünk, s látjuk magunk körül kicsinyünket,

nyelvünk előbb csak hallgattuk, próbálgattuk, kis sikerrel,

mert még a hangok kiejtése sem ment nagyon, egyből,

aztán valamikor, kinek előbb, kinek utóbb, megjött, s teljes

fegyverzetben kezdtünk megnyilvánulni. És egyáltalán

nem sötétben szurkáltunk, hanem elkápráztattuk érdekes

leleményeinkkel a minket nyelvre tanítókat, nemcsak

a mulatságos szerkezet építésekkel, hanem eredetinek ható,

sosem hallott kifejezésekkel, amit mi találtunk ki, s ami

vagy szállóige lett a család körében, vagy feledésbe

merült. Mert sokkal nagyobb feladatra váltunk alkalmassá,

megtanultunk elvégezni ránk bízott ügyeket, mert tudtuk,

mit akar a másik, és elmondtuk kívánságainkat mi is,

és láttuk, hogy megértenek. Majd múltba tekintettünk az

irodalom, az írás megismerésével, és az olvasás úgy

kiszélesítette ismereteinket, képességeinket, hogy már

legbonyolultabb művelet elvégzésére is képesek lettünk.

Vissza kell azonban kanyarodnunk a micsoda ez a nyelv

kérdéshez, mert nem lehet csak a ma élők érdemeinek és

teljesítményének tekinteni, betudni az emberségünkkel

velejárónak, egyszerű tulajdonságnak, hisz’ nemzedékeket

átfogó mivoltát magunk is tapasztaljuk, és a benne foglalt

tartalmak visszautalnak akár olyan régmúlt időkbe is,

hogy megtévesztő a mai nyelvállapot, a mintha mindig

ilyen lett volna érzés. De nem: látjuk a földben talált igen

sok emlékeztetőből, hogy másként éltek akkor, és az

bizonyára kihatott a nyelvükre is, sőt fordítva kellene

gondolkodnunk róluk, azaz hogy a nyelv kifejlesztésével

tették meg az első lépéseket mai milyenségünk felé, amit

akkor köszönünk meg legjobban, ha tiszteljük őket ezért.

S észrevesszük a nyelv mögötti világ különbségét, bőségét,

műszóval végtelenségét, minek képzete örök talány marad,

s amivel már a legelsők megbirkóztak, midőn hang közléssel

borítottak rá értelmet, megelégedve részletei ismeretével, és

összességét hagyva-őrizve nekünk kiapadhatatlan forrásnak.

Ahonnan viszont azóta is oltjuk olthatatlan tudásszomjunk,

oly nagy mennyiségben teremtve elő világunk minőségeit,

hogy beleremeg egész valónk annak meggondolásába, hogy

csak nyelvünk, azaz a véletlen teremtménye lenne ez bennünk

és körülöttünk, mert csillagunk csak egy a sokmilliárd közül.