Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 959.

959.

Az illúzió érzékcsalódási eseteinek már utána-

járt a tudomány, és a művészi képzelőerőt is bevonták az

értelmesebbjei a dologba, sok, néha olcsó sikert aratva,

és ugyan modern cirkuszi műfajbővítésként is felfoghatjuk, de

az az illúzió, ami majd’ mindenkit hatalmában tart, aki él,

vagy aki ember, nincs igazán a figyelem középpontjában, mert a

leleplezése igen sok érdeket sértene, jobb így, ahogy van, hogy

működik bennünk, bár nem tudunk róla, vagy nem figyelünk rá komolyan,

beleegyezünk „látatlanban”, feltáratlanul a létezésébe,

rejtett szerepébe, szemet hunyunk esetleges károkozás fölött,

belealszunk langymelegébe, és nem szeretnénk, hogy mint átmulatott

éjszaka utáni hajnali ébresztés szakadjon a nyakunkba nyers

bizonyosságot elérő ismerete. Mind-mind a tudatosságunkkal

van összefüggésben, amit mi hajlamosak vagyunk átvinni nemcsak

az élővilágra, hanem élettelenre is, mert bár hogy a kőnek

lelke lenne, nem túl ésszerű elképzelés, de hogy egy hegynek van, az

már inkább megragad bennünk, és hogy az égitestek, különösen a

Nap és a bolygók – régente mind „a csillagok” – rendelkeznek öntudattal,

a vízözön óta elfogadott, használt az ember körében, és mint

a sors irányítói lépnek fel, mert a lelkünk kapcsolata velük

születésünk idejét teszi igen kitüntetetté, és így annak

kiszámíthatósága, hogy az ég állása milyen volt akkor, arra

csábít, hogy életmenetünket is megjövendölhetőnek lássuk, az

illúzió szerint, s ez a bizonyosság igen kellemes érzetét

kelti bennünk, hogy a valósághoz köt bennünket, a megfoghatóhoz,

de nem a testünkön keresztül, amit állandóan érzünk, hanem az

érzékelhetetlen kapcsolódás szintjén, minek erejét nagyobbnak

hisszük minden földi erőnél, s ami teljesen kikerülhetetlen,

viszont mégsem érezzük rabságnak, mert elhárítjuk egy fordítottan

zagyva illúzió-függő gondolkodással, hogy szükségszerűségünk

ilyen magas körökből származó meghatározottsága valódi

szabadság, mert a háttérben az az erős érzés uralkodik rajtunk

egyébként, hogy úgyis mindenünket földhözragadt anyagirányítás

meghatározottsága sújtja, viszi a vég felé, akkor mennyivel

inkább örüljünk a mennyei vezérlésnek és tekintsünk rá büszkén.

Könnyebb lehet a bennünk keltődő nem anyagi-tárgyi illúzió

bemutatkozása után az élőlényekkel kapcsolatosakra

terelni figyelmünket, minthogy megjelenésük saját akaratot

képzeltet el velünk náluk, mert kutyánk sem véletlenül hozza vissza

messze dobott labdánk, hanem saját akaratából, ahogy a méhek

is mézet akarnak gyűjteni, vagyis az élő élni akar, érte

két irányban mindent megtesz, azaz táplálkozik és védekezik az

életére törők ellen, és sosem adja fel, azaz komolyabban

törődik magával, mit az ember, aki néha elkeseredik és

kishitű lesz, vagy esetleg önmaga ellen fordul, végez magával,

mert az önrendelkezés illúzióját élte meg, és azt, hogy szabad,

akinek olyan sikeres jövője lehet, amilyet szeretne, de

ez csak tanult remény, belénk égett célszerűség, mintha a világ csak

értünk volna, a mi boldogulásunkért, amint a többi ember is,

amit elviselő halhatatlan lelkünk sem semmisülhet meg sosem.