Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 965.

965.

Időrend-sértésnek nevezhetnénk a történelmi folyamatnak azt

a mai szemléletünk, állapotunk, látásmódunk, helyzetünk szerinti

visszavetítettségének eredményét, aminek következtében

nemcsak keverten látjuk a régebbit és a még régebbit, valamint

újabbakat, de sosemvolt események, személyek is megjelennek,

mert a mai földrajzi környezet ugyan már teljesen feltárt – az én

gyerekkoromban még voltak fehér foltok Afrika térképén, ami

azt jelentette, hogy azon a tájon még nem jártak had-térképészek –,

viszont a történelem egyrészt csak az írott történelem, azazhogy

igencsak a közelmúltnak tekinthető, amit lefed az emberiség

elmúlt három millió évre kiterjedő életrajzából, másrészt

nagy valószínűséggel a Földgolyó igen kis hányadára terjed

ki a leírása, ábrázolása, mert nemcsak az írást ott nem, vagy

másra használták, mint királyok hadmozdulatai rögzítésére,

hanem akik történelmet „szereztek”, nótáriusok, krónikások,

írók, költők, egyszóval szerzői azoknak a ránk maradt műveknek,

amelyeket minduntalan csak modern kiadásban olvasunk, latin

fordításból fordítjuk legtöbbször a saját nyelvünkre, nohát, ezek

az elérhető orákulumok, tekintélyek koránt sem ismerték

azokat a területeket, ahová később a gyarmatosító

hatalmak figyelme, törekvése, sőt a megszállást eredményező

hadmozdulatai kiterjedtek, sosem jártak ott, de ahol jártak,

amit tollhegyre tűztek, olyan gazdag volt részletekben, az a világ

olyan kis helyen olyan sok mindent tartalmazott, hogy jutott belőle

aztán a világ minden többi részére, s a tudomány által kimért

összes, hosszú idejére, ami nem marad fenn az emlékezetben.

A leírások családias jellege, familiáris mivolta

azt jelenti, hogy a királyi udvar – nevezzük így az egyszerűség

kedvéért a hatalmi központokat – tele volt családtagokkal és

rokonokkal, tisztségviselőkkel és szolgákkal, más egyéb személlyel,

akik nemcsak a rájuk bízott országot irányították, hanem a

személyes emberi törekvésükkel is birkózgattak, estleg az

örökösök egymás ellen fordultak, eladósorba került lányok

messze vidékre is elkerültek, a fiúk legalább a szomszédból

hozták párjukat, így a kapcsolat kiterjedt volt, de inkább számosság,

bonyolultság tekintetében, nem nagy távolságot jelentően,

mint a modern kor hajnalán s derekán, amikor kiskirály válhatott

Indiában az angol hadsereg bármelyik magasrangú tisztjéből,

és így tovább, – azaz annak történetét, amikor a szomszédból a

saját fiunk jelenik meg, katonák körében, jussát követelve,

úgy fel lehetett nagyítani, ki lehetett színezni, hogy a végén

már csak a háborúk történetét látjuk a múltban, még olyanok közt

is, kiknek nem volt közük egymáshoz, de mintha birodalmat-építés,

a nagy területek meghódítása során, sorra kerültek volna

ők is, mintegy előzményeként modern kori hatalmi lépéseknek.

Ugyanígy ha csak hat ház volt egy falu, latinul vicus, azaz utca,

akkor azt mai településként előadni felnagyítás, s így járt

a vár is, latinul civitas, azt városként kezdték emlegetni, sőt

városállamként, és váralját, a várat eltartó népet vármegyének

nevezve nagy területi egységnek, országrészt alkotónak vették,

és emlékezethiányos korszakokba az akármilyen régmúltból is

ugyanolyan színvonalú életet, azonos eseménysort tettek,

mint amit jelenükben ismertek, mire közelmúltból emlékeztek,

így időrend-sértés helyett inkább időkitöltés, esemény-teremtés

volt ez, máig akadályozva méltó tudásunkat igaz múltunkról.