Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 972.

972.

Történelmi vakság és nyelvhamisítás kéz a kézben jár, s utóbbi

nem látható ebben az összefüggésben tisztán, hiszen igen jól

el tudja fedni a történelmi idő s mélység felé látás nyiladékait,

megvalósítva a tényleges vakságot is, ami ismerethiányt jelent

a múltat illetően, persze a másodlagosat is, mely még fontosabb,

mint az elsődleges, tehát a szemellenzősséget, amikor nem látjuk

a fától az erdőt, például a dáko-román elmélet vagy vallás miatt

a térség valódi történelmét, amire vonatkoztatják, de nemcsak

a hívői, akik meg vannak elégedve az elmélet, mint önbeteljesítő

jóslat eredményével, azaz a mai helyzettel, amely már 100 éves

is elmúlt, hanem azok sem veszik észre a rájuk tett nagy hatást,

akik nem fogadják el, mert ott akarják tagadni, ahol termett és

gyümölcsözött, azaz a mai románnak mondott terület táján,

holott kis utánajárással nyilvánvalóvá lesz, hogy sokkal másabbi,

másholi, például délebbi területek népességét terelték oda át,

és nemcsak térbeli értelemben, hanem eszmeiben is, és ezzel

új azonosságtudatot adtak nekik, illetve maguknak, mert az új

helyzetet aztán már leginkább az áttereltek nyergelték tovább,

de térjünk vissza a nyelvhez, bár a terület sem egyértelmű, mert

nemcsak a Kárpát-medencei máshollét a tét, hanem a máshogy

lét is, azaz esetünkben nem csak hegyi pásztorokról van szó,

hanem a moldvainak nevezett vidék katonai szerepvállalásáról,

éppen magyar királyok ellen vagy oldalán, minek a románsághoz

kötése tehát nemcsak a mai földrajzi értelemben lehetetlenség

a majd’ ezer kilométeres széttagoltság miatt, hanem hatalmi

szempontból is, és nyelviből is persze, amire rögtön rátérünk,

de előbb még tisztázni kell, hogy a középkori magyar királyok

idején nem voltak a mai államoknak megfelelő képződmények

a térségben, különösen az újkori Magyar Királyságon kívül

keleti és déli oldalon, hanem ott az eddigi történelmi vakság

miatt ismeretlen alakzatú és tartalmú, legfeljebb a régészetből

kissé sejtettek, hanem a Kárpát-medenceiség belső fejleményei,

hatalmi kapcsolatai, esetleges torzsalkodásai lettek kivetítve

odáig utólag, nemcsak az események és személyek, szerepek

és szereplők, de még a földrajzi és népnevek tekintetében is,

aminek sikeréhez mint történelemhamisítási folyamathoz

a nyelvhamisítások járultak hozzá valószínű a legnagyobb

mértékben, mert a vallás nyelveként a hatalmat is jól tudták

felsőbbrendűségében megkérdőjelezhetetlenséggé tenni, s

így uralkodó és csoportja mintha istentől rendelt lett volna

eme népek fölé, kritikátlanul elfogadott lett, s a vallási és

eszmei lehengerlés mellé katonai erő társult, míg a központi

területeken a régi és új közötti küzdelem jelent meg, a vallási

megújulás és a hatalmi függetlenség harca képében, ahol a

nyelv jellegében bekövetkezett változás, avagy csak annak a

változtatási kísérlete is mutatja, hogy mennyire alattomosan

erőszakos folyamatról van szó, mégha bár az uralkodó réteg

ennek nem volt is tudatában, amikor egymásnak és a világnak

olyanként elfogadását, amilyen, ahogy adottak a számunkra,

kezdte felváltani a nyelvben, ahogy a leigázó életgyakorlatban

is a külső szempontnak megfelelés érvényesítése, amikor már

nem mellé tesszük a gondolatot mint elvi azonosságot a tárgy,

a valóság mellé, hanem megmondjuk annak a tárgynak, ennek

a valóságnak, hogy milyen legyen, előírjuk létezése formáit,

nem elfogadjuk, mint létéből fakadót, következőt, vagy úgy

is mondhatnánk, hogy az ilyen magátólértetődő következés

mindenki által elfogadott mivoltát, módját, amit igen hosszú

időn át érvényesülő sikeressége tett változtathatatlanná, szinte

szentségként tiszteltté, felváltotta a következés kiváltságosok

érdekét érvényesítő alakja, nyelverőszak a nyelvi béke helyett.