Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 973.

973.

Világunk szintjeinek és egységeinek a megállapítása sajátos okok

miatt a természet tudományos megismerésében sikeresebb, mint ha

az emberről, emberek csoportosulásáról van szó, mert ott nem okot

keresnek, hanem célt, s az a cél nem tud egyetemessé válni, mert

ez egyéni vagy részcél valahogyan mindig elhomályosítja a közöst.

És úgy néz ki, mintha itt egészen nyilvánvaló dolgokról lenne szó,

de ha közelebbről nézzük, akár a saját hozzáállásunkat is, látható,

hogy nem ennyire egyszerű a dolog, hogy csak elhatározzuk, hogy

mi majd objektívek, pártatlanok, netán semlegesek leszünk, és íme

a határozatunkból rögtön tett lesz, mert nagyképűen hamar elbukunk.

S azért látszik úgy, hogy könnyű zsákmány lehet az elfogultság és

hamar túljutunk rajta, hisz’ rajtunk az ésszerűség uralkodik s nem

ront le valami érzelmi csapda, majd megmutatjuk, milyen az igazság

bajnokaként cselekedni, s közben lassan-lassan aztán rájövünk, hogy

ugyan a célról lemondhatunk, de az érdekkör mocsara mégis lehúz.

A különbség is érdekes a természethez magához és a többi élő és a

megholt meg ezután élendő emberhez való viszonyunk között, mert

a saját természetünk kétségtelenül azonossá tesz bennünket magának

a világnak az alkotóelemeivel, mert porból lettünk, csillagközi porból,

de hogy a másik emberrel, sőt az összessel azonosak vagyunk, dőreség.

Persze hogy nem vagyunk teljesen azonosak, ám maga ez a fogalmunk

többértelmű, s a kijelentés elsődleges tartalma az anyagi mivolt lenne,

ha hagynánk, de mi rögtön az azonos érdekre, azonos elmére, és persze

a könnyebbség kedvéért, s hogy ne bukjunk el erkölcsileg, a külsőnkre,

a kinézetünkre értjük, elmenekülve a viszonyulás kölcsönössége elől.

Mert az egyértelmű, hogyha szimmetrikus lehetne a kapcsolódás az

emberek között, akkor fel sem merülne, hogy nem vagyunk azonosak,

mert egy kis elvonatkoztatással a felszínes dolgainktól, mint a külön

anyagcsere, vagy a különbejáratú gondolkodás igénye, az együttesség

keretében, ahogy megosztjuk magunkat másokkal, ezt visszakapnánk.

De még csak aszimmetriáról sem lehet beszélni a kapcsolatokban,

mert valójában legtöbbnyire összemérhetetlenek vagyunk, gyermek

a felnőttel, öreg a fiatallal, férfi a nővel, egészséges a beteggel, azaz

megintcsak másról van szó, nem az igen hasznos beavatkozásmentes

önelrendeződés hiányáról, akadályozásáról, hanem egészen másról.

Ha őszintén nevén neveznénk, akkor embertelenséget mondanánk,

bár ezt így nem szokás kimondani, mert annyira sértő, hogy még aki

nem esik a hatálya alá, az is megretten a fogalomtól és próbál enyhébb

kifejezéssel a lényegre tapintani, vagy inkább kiviszi emberen kívülre,

külsődlegesként, például ördögien gonosz támadásként felfogva azt.

Aki viszont megvalósítja, teszi, részese, haszonélvezője, mert ha nem

is célként tűzi ki, de az érdekkörbe tartozva részt vesz benne, mert bár

nem a kialakításában, de a működtetésében igen, ennek vádját, ami

az elnyomottaktól jön, vagy a lelkiismeretéből fakadna, csak úgy tudja

hatékonyan elhárítani magától, hogy ő magasabb rangot elnyertként él.

Ez a szétszakadottság az, ami a természet egyöntetűségétől már elég

régóta megfosztotta a társadalmat, pedig megvolt a lehetőség végig,

hogy kis társdalomból átlépve nagy társadalomba, minden részvevője

a legtöbbel járuljon hozzá a maga részéről, és az egészből jövő előnyt

élvezze, de az éles kard még mindig vág, bár nem fejet, hanem tudatot.

A tudatunk széthasítottsága tehát a rákfene, ami miatt a háborúk még

mindig nem tűntek el a földről, sőt már abba avatkoznak be általuk,

hogy sosem volt rendbe, rendszerbe szerveződjünk, s a természetesen

kialakult kis és nagy közösségünket, szerves és jó csoportosulásunkat

belekényszerítsék a méginkább hamissá vált céljaiknak megfelelőkbe.