Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 976.

976.

Az emberi népesség nem úgy nőtt, mint a fű, bár a növény

se helyhez kötött ám, a virágport messze viszi a szél, illetve

a magot, és a tarack gyökere arrafelé terjed, hol megélhetését

körülmények lehetővé teszik, és itt visszafelé is fordulhatunk,

életalkotók felé, mert önmagától állt össze mindaz, ami van.

Persze így nem igaz, mert a van az egész létre kiterjed, azon

belül a létezők vegytana mutatja önmozgásukat, egymás felé

vonzás törvényeit fedezhetjük fel, mert minden az összeállás

felé halad, bonyolult szervezetté, ahol alkotórész fontossága

nem csökken, s jó lenne ezt emberi társadalmunkban is látni.

Előbb azonban még az állatvilág alakzata következett a felénk

jövő életteljességhez haladásban, adódott a jólét, sok ennivaló

zöldség tele Nap-erővel, hogy mozgást végző izomzattá váljon,

és elszakadva testrészecskék vezénylésétől, célzatosan tudtak

gyűjtögetett élelemhez új zsákmányt, állat-testi étket szerezni.

E szerzésnek támasztottak aztán közvetlen emberelődeink oly

elmés fokozatokat, hogy egyre több megmaradt még azután is,

mikor már mindenki jóllakott, avagy koplalással felhasználta

tudatosan előrelátó teste által felhalmozott, tartalékolt saját

teste zsírpárnáit, így ösztön helyén szabadságot érvényesített.

S ahogy a növényből mozgásra képes állat, úgy az állatból

gondolat mozgatással szerencsét próbáló ember alakult ki,

bár e képessége lépten-nyomon elhal, amikor a szükséglet

kielégítése beszűkíti agyát, testi mivoltának aláveti magát,

elhárít természeti veszélyt, máskor élvezetre hajt gépiesen.

Ez a gépiesség csapott át később kegyetlenségbe, a fegyelem

megbomlott a félelem által, hogy nem lesz elég az okossággal

létrehozott életmód mellett kitartani a túléléshez, a békés utat

nem vállalták tovább, akik visszanéztek, -tértek állatvilág felé,

emberre támadva menekülve a maguk iránti hitetlenségükből.

Az ilyen tetteik csak rombolás útján juttatták őket többlethez

a szűkösséghez képest, ám a helyzet nem változtatott addigi

egyetemességen, hogy emberazonosság miatt nem zsákmány

a másik, a többi, a szerencsésebb körülmények közt virágzó

nem növény, nem állat, hogy javát szakítsuk, őt kicsontozzuk.

Ehhez képest tehát, ahol nem ütött be a természeti hanyatlás,

nem jártak ilyen rossz idők, működött tovább a jólét felé vett

irány, halmozódott a tudás, gazdagodott a lélek, ahogy egyre

inkább kényelmessé váltak a körülmények, mert afelé menni

kisebbnek bizonyultak akadályok, mint mit elmeerő legyőzött.

Volt mit elraktározni tehát a természetből bőven, hiszen szinte

a végtelenség mutatkozott kihívón, s mennél biztonságosabbá

vált az élet, annál több idő és kedv jutott, hogy a szemlélet

is szélesre nyíljon, megismerjük az összefüggéseket, amiket

csak a gondolkodás ragadhatott meg a megláthatók mögött.

Nagy szerepe volt a közös cselekvésnek, megnövelhető lett

ezáltal a világ, amit bejárt, bemért, megismert az ember, s

a közös elmében érlelte, tökéletesítette, emlékek s újat hozó

kalandok által, öreg és fiatal együtthatásában mindazt, amit

addig nemlétezőként tartogatott a létünk, teremtővé váltunk.

S ekkoriban lettünk eléggé tudatosak ahhoz, hogy meglátva

a magunk kétséges végességét, ne csak vigasz eszköze legyen

kicsinységünket fenntartó nemzedékváltásaink végetlen sora,

hanem a folyamat végtelen társaként közlélekerőnket lássuk

szellemiségnek, mely láthatatlanul hidal át örökkévalóságot.