Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 977.

977.

Életerő, életösztön, életkedv, életöröm úgy tör át az önként

magunkra vett vagy ránk kényszerített eszmei- és erkölcsi

renden, korlátozáson, mint fény a sötéten, bár az elviség

nem akar határt szabni a jónak, sőt megvalósíttatni akarja,

érzékiség hatalma állandóan irányít és néha tort ül rajtunk.

Ez a tor örömünnep, s ritmus szerint jelenik meg életünk

éves szakaszain belül, vagy nagyobb léptékben mért élet-

pályánk forduló pontjain, szinte beavatási próbatételként

szolgálva, hogy bizonyítsuk, alkalmasak vagyunk a teljes

életet megélni, lehúzó s felemelő részeit kiegyensúlyozva.

Nemcsak egyensúly ez, hanem többre törés, testi kényszer

fölötti győzelem, a munkacél elérése, ami után már a kéz

esze társul elképzelés megvalósításhoz, sokkal könnyebbé

válik tevékenység, szakmaivá a szakmány, biztonságosan

pótolt a természetből fakadó hiány és javítva leromlottság.

Sokan úgy gondolják, ma kirúgnak a hámból, pedig csak terv

szerinti gőzleeresztést végeznek, a tervet nem ők készítették,

de másként nem lehet lenni embernek, csak ha az élethullám

minden egyes csúcsát s mélypontját egyaránt meglovagoljuk,

mélyén elmélyülve, magasán kedv-cikázva haladunk tovább.

Az se mindegy, tudjuk-e, hová megyünk és honnan jövünk,

erre figyelmeztetni tudnak az emlékünnepek, hiszen múltat

s jövőt kevesen látnak jobban, mint akik az egésznek tudják

az értelmét, ők kevesebben vannak, mint akikkel közlik ama

szerencsés időben, mi ritkán adatik, mint ama nagy emberek.

És aztán az ünnepi, felemelő hangulatot lehet aprópénzre

váltani, hogy elkísérjen utunk minden lépésénél, percénél,

közvetlen környezetünket úgy hozzá alakítva, jelképezze

a legfontosabb világelveket, égtáj-felosztást, a csillagképi

állást, személyre szabva tájékoztatva minden egyesünket.

Ez a rontás ellen is megáll a lábán, így nemcsak szép, de

izgalmas is kőbe-fába faragott virág, hímzés, festés tojáson,

ruhán, hogyha mondanivalóját szívünk visszhangozza, s

egynyelvű beszédét megérti mindenki, szavak nélkül is hat,

de csak mint ajánlás, erejét magunkból önként adjuk hozzá.

Itt aztán az ember, eme alkotásban, jobban kiteljesedik, mint

a napi igában, sőt mintha csak azért élnénk szigorúan, magunk

és családunk jólétben fürösztve, hogy ily halhatatlan gondolati

szülötteket teremtsünk, hogyha már őseink is erre törekedtek,

ebben a hajóban utaztak, amiben mi, s utódaink is remélhetően.

Aki így él, joggal érezheti magán Isten áldását, és hogy az ér

a legtöbbet, mert az idő fölé repít, s bár csak lélekben, ez az

emelkedettség lesz igazi ünnep, mi így már áthathat bennünk

minden percet, rajta van a nyoma minden szép terményünkön,

sőt, a gondolataink is belőle jönnek, miközben feléje szállnak.

Benne vagyunk egyek, mai szóval azonosak, mégis annyi félék,

ahányan megszülettünk s vagyunk, és eme elvi síkról már úgy

térünk vissza a mindennapokba, hogy semmi sem nehéz és semmi

el nem fáraszt igazán, mert a hit vezérel, örök végtelen erővel,

s ha mégis elromlunk, fájdalmak gyötörnek, bírjuk türelemmel.

De a mai sokaságban mégis könnyen elveszik a lényeg, mi az

embert igazán felszínen tartja, mert a hamis kísértések hada is

erőteljes, hatása lenyűgöz, ám idegen célért, így aztán lesznek

elkülönülések, de ha okosságunk előtérbe állhat életkedv mellé,

vitathatatlan lesz, ki juthat legmesszebb, s a hozzá csatlakozás.