Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 981.

981.

Számvetést végezni mindig lehet, reggel és este, évvégén

és évkezdetkor, de közben is, minden lélegzetvétellel, hogy

érdemes, jó itt lenni, élnünk, kevesebb is juthatott volna, ha

szerencsétlenebbek vagyunk, testi mivoltban, lelki erőben,

a többet meg, lehet, érdemtelenül kaptuk volna, bár ki tudja.

Ki tudja jól, hogy mi a jó és a rossz, ki száguld szabadon, ha

megvan mindene, s kit nyomaszt a teher, hogy eleget tegyen

léte felelősségének létezésével, s bár nem bújhatunk a másik

bőrébe, mégis a másiktól vesszük az apró morzsákat bánat

és öröm tekintetében, beletanulva életrejtelmek kezelésébe.

Mert kiszámolni lehetetlen reménykedés eredményét, bízni

kell, hinni a végösszeg összerakásában, de hogy menyi lesz,

lesz-e egyáltalán, s nem fordul-e erkölcsi adósságba tettünk,

magatartásunk hatása, azt nemcsak mi döntjük el, hanem a

körülmények, amit a többi ember ránk adott válasza dönt el.

Hálásak lehetünk minden percért, amit mi itt egymás között

töltünk, mindenképpen valakik jóvoltából és még ugyanúgy

valakik kedvére, akik közt persze mi magunk is ott vagyunk,

és jobban járunk, ha nem túlságosan különülünk el, könnyen

magányra juthatunk különcségünkkel, mert nem lehetünk cél.

Nem, mert az öncél önellentmondás, nem fordulhatunk csak

magunk felé, ha már egyszer azonosak vagyunk magunkkal,

nem is várhatunk magunktól valamit, nem tudunk randizni

önmagunkkal, és a kívülről érkező gondolat olyan tartalom,

tőlünk független, szellemi létként tud vonzani vagy taszítani.

(A szellemi létről külön kell szólni, részletesen, itt csupán a

lényegét pendíthetjük meg, hogy az ugyan része világunknak,

de nem tapasztaljuk valóságunknak, hanem azt mindenkori

gondolkodással lehet elérni, azaz venni is belőle és táplálni,

nyitva hagyni magunk ennél többletére, mi csak vélekedés.)

Oda, át- vagy felnyúlunk bizalommal, akár imával is, hogy

legyünk összeszedettek teljesítményünk során, sőt lábához

hálánk jelét tesszük, ha egyszer megfoghattuk, s igyekszünk

nem elengedni, hogy életegésszé tehessünk sorsot, medréből

ne zökkentsen ki se kaland-kísértés, se rosszra hajló hajlam.

Még a hajlam sem jelenti, hogy gépként élnénk, testi-lelki erő

ülne tort rajtunk, hogy meghatározottság irányítja lelkünk és

testi állapotunkat, nem, ez csak kiindulás, vessünk számot

vele, hogy mit örököltünk, azzal mire jutunk, s így indulva

tágíthatjuk a kört, amit karámnak véltünk, már nincs korlát.

Nincs korlát, mit át nem ugorhatnánk, abroncs, mit szét ne

feszíthetnénk, de időben kell hozzáfogni, rugalmasságunk

csúcsán, mikor hit, tudás és erő együttesével rendelkezünk,

s nem hagyjuk szétfolyni, elillanni belőlünk, még mielőtt

hasznunkra fordítanánk, végetlen hosszú időre használni.

Sokan azért nem mernek szembenézni magukkal, mert a

szekér megelőzte a lovat, azaz többre vágynak, mint mijük

van, de nincs elég tehetségük megvalósítani, nem tetszik

nekik, hogy csak lépésenként tudnak hozzá közelebb jutni,

így aztán önsajnálat közepette valójában lemondanak róla.

Ne hangoztassuk tehát, különösen magunk felé, hogy mi

már valamiket soha nem érünk el, soha nem kapunk meg,

mert az eleve bénává tesz, mintha mérget innánk az élet

vize helyett, ami csupán csak víz, de vérré válik bennünk,

táplálja hitünket örök bizakodás, s vélt égből nyert segély.

Úgy kell hát élnünk, ha elvetettünk magot, kiszámoljuk,

mikor fog kikelni, de belátva, hogy előttünk is kellettek,

akik vetettek, s utánunk is lesznek, akik méltók aratni, s

számot számolni kell, nem elvetni, örökségre vonatkozik,

mit ránk hagytak, továbbörökítjük, ennyiben éljük a jövőt.