Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 985.

985.

Idegen szavakat régóta használunk, hiszen a latin

volt az államnyelv, ama eszmei területen a jogtest

elkülönülten építkezett, de erősen idomult a magyar

sajátosságokhoz a Koronatan révén, amely háttér

nagy szerepet vitt uralkodóréteg s nép viszonyában.

S mivel latinul írtak okleveleket, tulajdoni ügyekben

mozogva be kellett vonni a használt fogalomkörbe a

tárgyi és az elvont elvi környezetet, így az élet egyre

több területén idegen szavakat kellett megtanulnia

mindenkinek, akit érinthetett a biztos jogi alapvetés.

Ezért a középkor során ezt az idegen nyelvet mi is

sokban fejlesztettük, bár ebben voltak, akik korán

kezdve a folyamatot előttünk jártak, ám Pannóniai

János latin költészetének világhíre mutatja, hogy

semmivel nem maradtunk le latin országok mögött.

A nyugatról, keletről és a görögöktől érkezettek a

hatalom közelébe, szintén hatottak ránk, ide hoztak

új szemléletet a közügyek intézésében, különösen

a királyi udvarba, s mi viszonoztuk szülőföldjükre

küldve hercegnőinket házastársnak, és kereskedve.

Így mire a reneszánsz ideje kibontakozott, közösnek

mondható ez a követett út-mód a maga felfoghatatlan

gazdag mivoltában, jelentőségében, mit csak épület,

festmény és szoborként emlegetnek, ámde a bölcselet

is párját ritkítja, minek latin egyetemesség mérvadója.

Ehhez a mi hozzájárulásunk még kutatandó, mert volt

e téren igen sok kezdeményezésünk és eredményünk,

hisz’ a szellemiséggel párhuzamban a magyar nyelv is

kiszabadult az évszázadok óta a pogány eretnekséggel

vádolt sajátosságai börtönéből és az egész nemzeté lett.

Ez a nép nyelve volt, de nemcsak magyarként, hanem a

belőle kiváltak, messzire távozva hosszú idő alatt nyelvi

távolságot teremtettek, s így elkülönülten ha visszatértek,

műveltségpályájuk miatt idegen nyelvűként mutatkoztak,

és a zömmel tartva színesíteni tudták az újabb életvilágot.

A régészettől tudjuk, hogy igen régen volt itt e tájon egy

kőkorszak utáni egyetemesség még, parasztságunk által

létrehozva, minek ős-jelei a mai nyelvünk felé irányulnak,

magukhoz kötnek bennünket, s az országon kívülre került

elődeink műveltségi hatása is hihetetlenül kiterjedtté vált.

A nemzeti ébredést hozó újkor során ezek a népek mind

igyekeztek saját kezükbe venni sorsuk, ennek jó eszköze

lett volna a népnyelv államnyelvvé tétele, de amit éppen

nemcsak az uralkodó réteg ellenállása nehezített, hanem

a latin örökség is, ha nagyon erős szerepe volt korábban.

Nyugaton gyengébb lett népnyelvi szerep, mint nálunk,

a latin szavakat sajátjukként érzékelik használóik, míg

mibennünk feltámadt alkotó igyekezet rugalmas nyelvi

átalakítással az élet új területein is magyarul boldogult,

keletebbre pedig a vallás papjai végeztek nyelvi pótlást.

Azaz olyan gazdaggá tettük magunkat nyelvi kifejező

eszközökben, hogy fogalmi árnyalatokra is jut szavunk

elég, sokszor magyarral helyettesítve a latint, s máskor

változatként megtartva azt, s még szomszédaink sikeres

szóit is átvehetjük, végtelen erejű nyelvünknek nem árt.