Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 994.

994.

Sokmindenre érzékenyítenek bennünket, hogy fogadjuk el,

éljünk aszerint, de előbb nem biztosítják a feltételeket, hogy

megismerjük a megvalósítandót következményeivel együtt,

világfalut akarnak, de az inkább világsorvadás lesz, ha nem

a régi faluközösség áldásaival együtt valósul meg globálisan.

Mert a baj a következményekkel van, azaz a statisztikával:

nem lehet mindenkit olyannak tekinteni, azzal egyformának,

mint kedvezményezetten felmutatott kirakat csoport, terület,

a többi is fontos, csak együttességükben érvényesülhet a jó

megoldás, és a világtörténelem már többjüket ki is próbálta.

A legfőbb jó a földön a szeretet lehetne, de csak feltevésesen

gondolhatjuk ezt, mert a valóság történelmileg úgy alakult,

hogy szeretetvallások nem válhattak egyetemessé, maradt erő

az ellenoldalon elég arra, hogy hatalomként az egészre hasson,

érdekkörükbe csatornáztak jóakaratot és tombolnak lelkünkön.

Még szent háborúval is terjeszteni kezdték az örök üdvösséget,

ártatlanok sokaságát áldozva fel az új hit máglyáján, akik csak

ahhoz a régi hithez ragaszkodtak, mit apáiktól, anyáiktól kaptak,

mély átéléses áhítattal közvetítettek feléjük, szent fogadalommá

vált bennük, önként, dalolva mentek a halálba nem dalnokok is.

Majd a szeretet tett-parancsát búcsúcédulával lehetett megváltani

az isteni megváltás érvényesülése helyett, aprópénzre váltva azt

a hitet, amiből a valódi érzékenység születhetett a közömbösség

helyett, ezért érett meg az igazi megújulásra az idő, tudásvallás

mindenoldalúságán megjelent a máig ható haladás reménysége.

Egyszerre hirtelen megelevenedett, kiszínesedett az embervilág

egésze, valódi érzékenység az érzékiségben öltött testet, vagy

inkább élvezve a testiséget, és közben leltárszerűen felmért lett

a gondolkodás eredményeinek tárháza is, lenyűgöző látvánnyal

fakasztva az összegzés következetességéből a jó találmányokat.

Mindenki elkezdett menni a saját dolga után, de a fejlődést már

senki nem érte utol, és olyat tágult a világ, mint – állítólag – a

születésekor, beláthatatlanná vált a napi dolgok kimenetele is,

ezért tovább még jobban kezdték megbecsülni a korábban élők

közös tapasztalatát, s így visszajutottunk a régi jó közösséghez.

Azaz egymással nem az „egyetemes ember” törődött ezután sem,

hanem a helybeli, egynyelven beszélő, s azonosan művelt föld

és lélek maradt a társas lét számára menedék, nem a távoli vad,

vagy a fényűző világ, ahonnan hoztak érdekes, csábító híreket,

de a tömegeknek a közvetlen boldogság maradt elérhető céljuk.

Majdnem itt tartunk ma is még, de hogy nem, arra kiábrándító

közjáték vezetett, midőn életirányítók már a fellegekben jártak,

ahol van ernyő, de nincsen kas, volt pénz, erő magas színvonalat

látszatra messze kiterjeszteni, de nem tudták-merték tartalommal

úgy megtölteni mindenkinek, ahogy maguknak, mit üt a kritikánk.

Hogy tömegemberek lettünk mindahányan, s már nem Isten jó és

szép teremtményei, mert összességünk se elég okos mindama igen

sok feladat megoldásához, amit létezésünk bár nem szándékoltan,

de elibénk tűz, ha túlélésre vágyunk, mert ha nem vágynánk, akkor

pusztulás útján járnánk, a tőlünk telhetőnél is többet kell hát tenni.

Mihez megoldás lehet, ha senki sem a másikat érzékenyíti, hanem

magát akarja mielőbb, ami nagy pénzek uraira is vonatkozik, hogy

ne a kisembertől gyűjtsenek jótékonykodásra, hogy a lelkiismerete

mindenkinek megnyugodjon, hanem megújulásra költse mindenki,

amije van, ne pokol, hanem mennyország kapuit nyissa holnapunk.