Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 998.

998.

Alig beszélünk az istenhitről, akkor sem törekszünk felszínnél mélyebbre,

mintha megszűnt volna a képességünk ilyen irányban érvényesülni, mert

félünk a valóságtól, egyénként, pedig ez közügy, gyerekeinknek közösen

állítunk jövőt, és látjuk, mennyire fogékonyak ők a szellemi tartalomra,

ne vonjuk meg hát tőlük s magunktól se, amit itt kaphatunk és adhatunk.

Mert a szellemi tartalom végtelene az istenség, nem anyagi világ uraként,

hanem vezérlőjeként, ahol kezében nem teremtő varázspálca van, hanem

már a karmesteri, de mozdulatlan, mert amit elindított, a világmindenség

önjáróként halad, de ha nem ő indította el, hanem elindult magától, mint

a világ egyik fele mondja, hogy nélküle jött létre, akkor is van a szellem.

Vagy törvényszerűség, amit az ember képes megismerni, de használja a

növény- és állatvilág is, következetesség ez, kiszámíthatóság, egyáltalán

hogy nem illúzió itt minden, nem vetített kép, lélek szintű létezés, csoda,

amire nincsen magyarázat, mi géppé tenne mindnyájunkat, szabadakarat

nélküli lényekké, kiszolgáltatottá csupa felfoghatatlan mértéktelenségnek.

Isten a valami létrejövése által nyilvánult meg, a rajta kívülállók számára,

teremtetlen teremtményekben akár, ahogy célzatos egymásra épülést látva

a legkisebb részecskében a legnagyobb egészt tiszteljük, régi istenségként

és új végtelenségként, kiben vagyunk, s ő a lelkünkben jelen mint szellem

működik, mert onnan jöhet képességünk, hacsak nem fordított a lehetőség.

Aki tehát az irányító, nem hátulról hajt és nem elölről vonz, hanem belülről

forral, kiforrja bennünk mindazt, aminek saját létezése van, kiüli a helyét a

létből, és mikor emberként próbálunk erről gondolkodni, csupán dadogunk,

mert a szavak egyedül gondolatokra hatnak, mondataink más mondatokra,

világra az erő ereje hat, de az erő forrása is gondolattal feltételezett hitünk.

Ezért lehetséges másként és másként istenséget megragadni, s kétféle úton

jelezheti hatása létrejöttét, egyrészt letaglózza a lelket, lebéníthatja, amikor

eléggé a mélyére néz saját kapcsainak, ahogy a világhoz kötődik, másrészt

felvillanyozhatja az a közvetlenség, ahogy megéljük jelenlétét bennünk és

egyre nagyobbra duzzadását, bővülését, világóriássá válását, a képességét.

Ezért vagyunk egyetértők, vele egyirányban lépők, terhet vállalók, miért,

hogy szerintünk segítünk neki, jutalmat várunk, azazhogy őrá várunk, az

eljövetelére, neki szól felkészülésünk, hogy méltók legyünk érkezésére,

mert bár tudjuk, hogy mindig itt van köztünk, mégis a megszemélyesített

mivoltának érkezését jövendöljük, várva várjuk, személyiségére vágyunk.

Ha pedig olyanok vagyunk, mint ő, mert gondolattal is rendelkezünk, nem

csupán testi erővel, akkor szeretnénk őt is olyannak látni, mint mi vagyunk,

és anyagi mivoltára is tekinthessünk a magunk módján, azaz törvényekkel

foglalkozónak és a világtörvényesség elbírálójának szeretnénk őt tartani,

ahonnan, mint kitűnő forrásból, kivonatoljuk képességünket a cselekvésre.

Ez a mód tehát, ahogy mi vagyunk, nem elegendő még a létezéshez sem,

nemhogy a lét alapjának, indoklásának, mert a mi semmiből létrejöttünk

a tényleges valóság, nem a világé, mert szüleinkben látunk minket teremtő

istenséget, mely titkot senki nem tudta még megfejteni, hogy miként függ

össze a világ létrejöttével, csak nekünk van, vagy a világnak is teremtője.

És egy másik elképzeléstől sem tudunk aztán szabadulni, ott ágál előttünk

sokak példája, a felmenőinké, hogy amint nekik, nekünk is végünk lesz

egykoron, azaz nagy kérdés, hogy olyan-e ez is, mint a születésünk, hogy

tehát semmiből semmibe, azaz semmivé leszünk-e, mire ráadásként jönne,

mi nem vigasztalna, ha megtudnánk, hogy a világ is ilyenre jár, mint mi.

Hogy egyikünkről se gondoljuk, hogy így jár, legalábbis míg élünk, távol

tartunk magunktól gondolatot a végleges végről, inkább virulunk büszkén,

boldogan, mert tudjuk, velünk a világ továbbra is fennáll, halottaink után,

a fiatalságban pedig mi magunk leszünk jelen tovább az után, megvagyunk

tehát Isten kebelében, míg ember lesz a földön, avagy Isten a mennyégben.

Ezért a méltóság a mi legnagyobb vívmányunk, hogy méltók vagyunk az

értelemre és az ésszerű tettekre, de még a láthatatlan értékekre is, s annak

mennyországi jelenlétére, ahol végtelenül sűrűsödik a jóság, mert pokolra

vetve minden gonoszság, s mindennek szűrője a mi cselekvésünkben van,

mert meggyőződve Isten áldását egymásban találjuk most és mindörökké.