Deli Mihály: BÚCSÚ MAKKA MAMÁTÓL
Az egész életében aktív és mozgékony Makka mama kilencvennyolc éves korában, egyik napról a másikra leesett a lábáról: elgyengült, eltompult, elmerevedett. Egyfolytában aludt, nem beszélt, bezáródott. Néhány napos kórházi kivizsgálás után, az otthoni környezet jótékony hatásában bízva hazaengedték. Állapota nem javult, sőt, rohamosan hanyatlott. Amikor a család érezte, már csak napjai vannak hátra, hívták a három dédunokát, hogy búcsúzzanak el tőle. Rozika, Emese és Ilonka megilletődve léptek a szobába. A szülők már megszokták a betegszoba körülményeit, a gyerekeknek azonban mindez idegen volt.
Makka mama görnyedten ült a foteljában, fejét alig bírta fölemelni, kissé oldalra fordulva nézett a belépőkre. Arca a kemény és sötét ráncok alatt meg se rezzent, a szeme lassan és fáradtan vetült a gyerekekre. Kevéske haja a homlokára kócolódott, dús szemöldöke beárnyékolta szigorú tekintetét. „Öregségszag” keveredett a pisi és kaki bűzzel.
A kislányok elfogódottan álltak az ajtónál. A szülők nógatására a hároméves Rozika Makka mamához táncolt, megsimogatta csontvékony karját és megpuszilta a vállánál; a lábához kuporodott, kíváncsian és önfeledt nyíltsággal nézte a komor arcot. A tizenhét éves Ilonka bátor és biztató meghatódottsággal lépett hozzá, leült mellé az ágy szélére, megölelte, megpuszilta az arcán, a füléhez hajolva, suttogva beszélt hozzá. Simogatta a kezét, a haját, a hátát. Makka mama hála és meglepődés nélkül nézett hol egyikükre, hol másikukra, de végülis elerőtlenedve maga elé. Rozika a köntöse gombját babrálgatta, a papucsába bújt, száraz-aszott bőrét csipkedte, rugalmatlanságával játszott. Ilonka lágy mozdulatokkal megfésülte a haját, megkérdezte kényelmesen ül-e, kér-e vizet, megigazítsa-e a párnát?
A kilencéves Emese makacs ellenállással a falnak feszülve, levegőt se vett. Hiába erőltették, fogait összeszorítva, állát a mellkasába fúrva, némán tiltakozott a közeledés ellen. Tekintetében félelem, undor és iszonyat vibrált. Nem sírt, de amikor harmadszor mondták neki, hogy legalább álljon Makka mama elé, hogy láthassa, görcsösen felnyögött, és kitört a szobából.
Egy feszült pillanatra megdermedt a levegő, aztán mesélni kezdtek Makka mamának régmúlt történeteket és napi eseményeket, amikről úgy gondolták, hogy érdekelhetik. Makka mama nemigen reagált semmire. Időnként nehezen és lassan félig felemelte a fejét, s oldalra pillantva hosszan megakadt a tekintete egy kilincsen, egy cipőn, a függöny rojtján… Két dédunokájára is úgy nézett, mint két idegenre. Aztán jobb kezét mégis rátette Rozika fejére, de erejét vesztve rögtön le is eresztette az ölébe; majd bal kézfejével megérintette Ilonka arcát, de mielőtt ez a karja is lehanyatlott volna, a lány gyöngéden megfogta, megcirógatta.
Feje újra előrebukott. Apró levegővételei között egyet-egyet halkan sóhajtott. A szülők a homályos kis szobában szelíd népdalokat kezdtek dúdolni, mire Rozika nagy lelkesen inkább az óvodában tanult gyerekdalokba fogott, amit mosolyogva mindannyian vele énekeltek. Makka mama – ha eljutott is tudatáig az ének – félig már aludt. Még zümmögtek egy ideig, inkább csak Rozika kedvéért, majd egy elillanó lélegzettel súlyos némaság telepedett a szobára. Ennyi volt a búcsú, az itt maradt és az átadott emlék. Egy utolsó kép, nem papírból, nem digitális, nem fénykép, – valamiféle a mélyben-messzeségben-időtlenségben mindannyiunkat összekötő „lélekexpozíció”; az életmaszk mögötti szétszakíthatatlanság.
Mikor a család úgy döntött, „most már hagyjuk pihenni Makka mamát”, mindannyian szótlanul elhagyták a szobát. – Kint zajos perpatvar kezdődött, Ilonka Emesét korholta, Rozika tovább énekelt, a szülők praktikusan az elkövetkezendő napok teendőit szervezték. Emese tehetetlen feszültségében bőgni kezdett, véletlenül fellökte Rozikát, aki erre kétszer akkora hangerővel felordított; zengett a ház. Ilonka az egész családnak szánva szavait felcsattant, hogy szégyen és gyalázat, menjenek ki a kertbe, ha nem bírnak magukkal… – Makka mama mindebből már semmit nem érzékelt, néhány órával később, éjszaka, álmában csöndesen meghalt.
Adolf Humborg: Nagyi a legjobb
(A kép forrása: itt)
